Meggyőző performansz.

Helen Duncan (szül. Helen MacFarlane) a skóciai Callanderben látta meg a napvilágot 1897-ben. Gyerekként is meglehetősen nagy szélhámos volt. Tisztánlátónak vallotta magát, társait azzal riogatta, hogy az iskolában végzetet és pusztulást jósolt mindenkinek, anyja nagy bánatára, aki a presbiteriánus egyház odaadó híve volt. 18 évesen hozzáment Henry Duncanhez, egy sebesült háborús veteránhoz, 6 gyermekük született. A pénzügyi szorítás alatt Helen, a férje biztatásától kísérve szeánszokat és szellemidézéseket kezdett tartani.

Hamarosan már Nagy-Britannia szerte szeánszokat tartott, enyhülést adva a gyászoló családoknak, akik így tudtak az elhunyt hozzátartozójukkal beszélni.

Az egyik trükkje az volt, hogy egy túlvilági, nyúlós anyagot, ún. ektoplazmát produkált az orrából és szájából, amely azután fizikai testet öltött, mégpedig a megidézett szellemét, majd a szeretteivel kommunikált.

Helen számos tanult embert tett bolonddá, még a nagy írót, Sir Arthur Conan Doyle-t is.

Vincent Woodcock egyike volt azoknak, akiknek Helen megváltoztatta az életét. 19 alkalommal jelent meg számára az elhunyt feleségének szelleme 3 év alatt.

Egy alkalommal a férfi elhozta a sógornőjét is és a szellem ekkor lehúzta a jegygyűrűt a férj ujjáról és a sógornő tenyerébe tette, mondván, hogy a kislányuk érdekében cselekszik. A pár összeházasodott, egy év múlva pedig egy szeánszon a szellem áldását adta a frigyre.

Nem mindenki volt azonban elragadtatva a performanszoktól.

Egy fotós például vakuval felvételeket készített és kiderült, hogy a szellemek nem mások, mint papírmasé maszk fejű babák, régi lepedőbe tekerve, az ektoplazma pedig sajtkendő és papír, tojásfehérjével keverve. A vizsgálatok azt állapították meg, hogy Helen lenyelte az ektoplazmát és ezt öklendezte vissza az előadás alatt. Amikor arra kényszerítették, hogy festéket nyeljen le, nem termelt ektoplazmát.

A röntgenezésre irányuló kísérletek egy alkalommal kudarcba fulladtak, mivel Helen elfutott, miután megütötte a férje arcát és jelenetet rendezett az utcán. A nő figyelmeztetés nélkül kirontott az utcára, ahol hisztérikus támadást produkált és elkezdte darabokra szaggatni a ruháját. Megragadott egy korlátot, sikoltozott és üvöltött, később pedig azt állította, hogy az utcai káoszban a férjének már átadta az ektoplazmát. A férfit felszólították, hogy mutassa a zsebeit, de erre nem volt hajlandó.

Duncant végül sikerült tetten érni 1933-ban egy performansz során, ahol egy kislány, Peggy szelleme jelent meg. A közönség egy tagja nekiugrott és felkapcsolták a lámpákat, a szellemről pedig kiderült, hogy harisnya alsóneműből készítették. Duncant megbüntették és csalással vádolták, de a karrierje korántsem ért véget.

Folyatta a tevékenységét, sőt a II. világháború idején egyre nagyobb igény volt iránta, amikor számos família elvesztette szerettét a fronton. 1941-ben az egyik szeászán egy tengerész szellemét idézte meg, aki elmesélt egy olyan ügyet, amiről nem volt senkinek tudomása, csak az áldozatok családtagjának. Duncan tudomást szerzett a tragédiáról és úgy döntött, hogy a maga javára fordítja. A haditengerészet azonban nem kockáztatott. Mi van ha Duncan valóban tisztánlátó és szigorúan titkos információkat árul el az ellenségnek? A titkos rendőrség segítségével 1944-ben lecsaptak az asszonyra egy szeánszon.

Duncant letartóztatták és vádat emeltek ellene, tárgyalása igazi médiaszenzáció volt.

9 hónapra ítélték, majd szabadulás után ismét szeánszokat vezetett (ígérete ellenére), ami miatt 1956-ban újra letartóztatták. Nem sokkal később az otthonában halt meg Edinburgh-ben.

A pere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a boszorkánysági törvényt hatályon kívül helyezték.

Churchill ugyanis felháborodott azon, hogy egy modern bíróságon 1735-ös boszorkánysági törvénnyel foglalkoznak.

Duncan leszármazottai többször kérték, hogy az asszony poszthumusz bocsánatkérésben részesüljön, de erre nem került sor.