Virágzó ipar.
Ma már szintetikusan előállított szivacsokat használunk, de valamikor csak a tengerből nyert szivacs létezett. A legjobb minőségű szivacsok a Földközi-tenger délkeleti részének meleg vizeiben nőnek.
Már az ókori görögök is ismerték ezeket az élőlényeket és hasznosságukat a tisztítás, súrolás, mosakodás és vízszűrés során.
Az egész görög szivacsipar az Égei-tengerben lévő szigetekre koncentrálódott, amelyeket Dodekanészosz-szigeteknek hívnak. Generációkon át a fiúk, apák, nagyapák a szivacshalászattal keresték kenyerüket.
Hagyományosan a szivacsot az óceán fenekéről gyűjtötték be pőre búvárkodás segítségével: meztelenül buktak alá, és nem használták a légzést segítő készüléket sem.
Egyetlen levegővétellel és egy lapos kő segítségével merültek, ami 15 kg-ot nyomott. A nehéz kő gyorsan lehúzta a testet. Amikor a búvár elérte az aljzatot, annyi szivacsot vágott le, amennyit csak bírt és bedobta őket egy hálós táskába. Akár 30 méterre is lebukhattak így, 3-5 percet töltve a víz alatt.
A 19. század közepén a spongyahalászat megújult a búvárruha feltalálásnak következtében, ami a ‘skafandro’ öltözéket jelentette. A gumiból készült ruha mellett légzőkészülék segítségével vettek levegőt, ami a fent lévő csónakból juttatott számukra némi levegőt. Ennek segítségével mélyebbre jutottak a vízben és hosszabb ideig tudtak lenn maradni, így több szivacsot gyűjtöttek. Százszorosára nőtt a hatékonyság, ami elképesztő gazdagságot hozott a szigetlakóknak.
A búvárruha azonban a búvárkodás élettanában is drámai fordulatot hozott.
Ahelyett, hogy egy nagy levegővétellel merültek volna, most sűrített levegőt lélegeztek, ami sokkal egyszerűbben oldódott a vérben, köszönhetően a mélység nagy nyomásának. Amikor a búvár túl gyorsan jött fel, keszonbetegség lépett fel, sokan ennek következtében végzetes bénulást vagy halált szenvedtek. Szinte minden családban volt áldozat. 1866 és 1895 között csak Kalymnos szigetén 800 fiatal férfi halt meg és 200 lebénult. A bánatos asszonyok kérésére az Oszmán birodalomban betiltották a búvárruha használatát 1882-ben. Ismét meztelenül kellett alámerülni, de mivel a termelékenység csökkent, hamarosan visszatért a búvárruha és ezzel persze a balesetek is.
A 19. század vége felé aztán a keszonbetegség élettani okaira is fény derült és sikerült mérsékelni az így okozott károsodásokat. A 20. század fordulóján a szivacsipar hanyatlani kezdett, amikor egy betegség következtében a Földközi-tenger keleti részén lévő szivacstelepek pusztultak. A halászok elvándoroltak, sokan Floridába mentek, ahol felvirágoztatták a szivacshalászatot. A 20. század közepén azonban Florida is elszenvedte ugyanazt a katasztrófát a Mexikói-öbölben pusztító vörösalga burjánzása miatt.
Napjainkban is láthatunk még szivacshalászokat, modern felszereléssel Kalymnos görög szigetén, ahol egy búvármúzeumot is találunk.
