Virágárusok az utcán. Szívecskés kirakatok. Akciós bonbonok. Február 14-én Magyarországon is minden a szerelemről szól – vagy legalábbis a kereskedelem szerint annak kellene szólnia. Mégis, sokakban van egy halk ellenállás: „Ez nem a mi ünnepünk.” De vajon honnan jön ez az érzés? És tényleg olyan idegen nekünk a Valentin-nap?
Nem is amerikai – és nem is a fiatalok találták ki
Sokan azt gondolják, hogy a Valentin-nap modern, amerikai találmány. Valójában a gyökerei a 3. századi Rómáig nyúlnak vissza. A legenda szerint Szent Bálint titokban adott össze szerelmeseket, amikor a császár megtiltotta a házasságot a katonáknak.
A középkorban Angliában és Franciaországban már a madarak párválasztásának napjaként tartották számon február közepét – és ekkor kezdtek el szerelmes üzeneteket küldeni egymásnak. Vagyis az ünnep több mint 1700 éves. Csak a formája változott.
Magyarországon nem is új hagyomány
Kevesen tudják, hogy a 19. században a magyar sajtó már említi Bálint-napot mint szerelmi jeles napot. Igaz, nem volt tömegünnep, és nem kapcsolódott hozzá ajándékdömping. A mostani, ajándékozós forma valóban a 20. század végén terjedt el nálunk – a rendszerváltás utáni kulturális „nyitással”. És itt jön a lényeg.
Miért nehéz befogadni egy új ünnepet?
Egy ünnep nem attól lesz „a miénk”, hogy megjelenik a naptárban. Az ünnepek érzelmi emlékekből, családi történetekből, generációkon át ismétlődő szokásokból épülnek fel.
A karácsonyhoz illatok, gyermekkori emlékek, nagyszülők, régi süteményreceptek kapcsolódnak. A Valentin-naphoz? Sokaknál inkább reklámok és kirakatok. A különbség óriási.
Az idősebb generációk számára különösen erős lehet az idegenség érzése, mert ők még egy teljesen más kulturális közegben nőttek fel. Számukra a szerelem nem egy kijelölt naptári naphoz kötődött – hanem levelekhez, titkos találkozásokhoz, táncestekhez, hosszú udvarlási időszakhoz.
A kimondott érzelmek kultúrája
Van még egy fontos szempont. A magyar kultúrában – különösen a korábbi generációknál – az érzelmek nyílt, látványos kimutatása kevésbé volt szokás. A „Szeretlek” sokszor tettekben jelent meg: gondoskodásban, munkában, kitartásban.
A Valentin-nap viszont verbális és vizuális ünnep. Kimondott szavakat, látványos gesztusokat vár. Ez kulturális váltás is.
Lehet-e sajátunkká tenni?
Talán nem az a kérdés, hogy „magyar ünnep-e” a Valentin-nap, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Lehet belőle harsány ajándékozás. Lehet egy csendes vacsora. Lehet egy régi fényképalbum elővétele. Lehet egy kézzel írt levél – olyasmi, amit ma már alig kapunk. Az ünnepek nem készen érkeznek. Mi formáljuk őket személyessé.
Ami talán a legfontosabb
Sokan úgy érzik, hogy „nincs szükség külön napra a szerelemhez”. Ebben van igazság. De talán nem is a szerelemnek van szüksége erre a napra – hanem nekünk arra, hogy időnként megálljunk, és kimondjuk azt, amit év közben magától értetődőnek veszünk. Egy hosszú házasságban élők tudják igazán: az érzelmek ápolása munka. Figyelem. Tudatosság.
Ha egy „importált” ünnep erre emlékeztet – talán már nem is olyan idegen. És lehet, hogy néhány évtized múlva az unokák számára már természetes lesz. Ahogy annyi minden más is az lett.
