Képzeljük el, hogy 1960-ban megérkezik egy csomag mag a postaládába. Nem különleges paradicsomfajta, nem ritka virágmag, hanem olyan vetőmag, amelyet előzőleg ionizáló sugárzásnak tettek ki. A feladat pedig egyszerűnek hangzik: ültesd el a kertben, figyeld, mi történik, és ha valami különöset látsz, jegyezd fel.

Ma ez egy sci-fi regény nyitányának tűnhet, az 1950-es és 1960-as években azonban valóban létezett az úgynevezett atomkertészet. A Popular Science szeptemberben Muriel Howorth brit írónő különös történetét idézte fel, aki annyira lelkesedett az atomkorszak lehetőségeiért, hogy 1959-ben létrehozta az Atomic Gardening Societyt.

Amikor az atom nemcsak félelmet, hanem reményt is jelentett

Hirosima és Nagaszaki után az atom szó érthetően a pusztítással kapcsolódott össze, az 1950-es években azonban erősödött egy másik gondolat is: vajon lehet-e a nukleáris technológiát békés célokra használni?

Az „Atoms for Peace” korszakában az emberek atomerőművekről, nukleáris meghajtásról, sugárkezelésről és a mezőgazdaság új lehetőségeiről olvastak. A növénynemesítők számára különösen érdekes volt, hogy a sugárzás mutációkat idézhet elő a növények genetikai állományában.

A legtöbb ilyen mutáció természetesen nem hozott létre csodálatos szupernövényt. A mag nem csírázott ki, a növény satnya lett, kevesebbet termett vagy egyszerűen nem mutatott érdekes változást. Nagy növényállományban azonban időnként megjelenhetett egy olyan tulajdonság, amelyet később hagyományos nemesítéssel tovább lehetett örökíteni.

Egy hatalmas földimogyoró indította el a mozgalmat

Muriel Howorth történetének középpontjában egy földimogyoró állt. Az Egyesült Államokban Walton C. Gregory növénynemesítő nagy mennyiségű mogyorómagot tett ki röntgensugárzásnak. A legtöbb növényen káros vagy érdektelen változások jelentek meg, de találtak olyan mutációt is, amely nagyobb termést hozott.

Az ebből származó úgynevezett NC4x mogyoróból jutott Howorthhoz is. Ő előbb vacsorát rendezett, ahol az „atom-mogyorót” felszolgálta vendégeinek, majd egy maradék magot elültetett saját kertjében.

A növény néhány nap alatt kicsírázott, később pedig körülbelül két láb magasra nőtt. Howorth számára ez bizonyítéknak tűnt arra, hogy a hétköznapi kertészek is részt vehetnek a tudományos kísérletekben. A brit sajtó ráharapott a történetre, és megszületett az atomkertészkedés egyik legkülönösebb fejezete.

Kertészek százait toborozták „mutációvadászatra”

Az Atomic Gardening Society tagjai besugárzott magokat kaptak, elültették őket, majd adatlapokon dokumentálták a növények fejlődését. Howorth elképzelése tulajdonképpen korai közösségi tudományos projekt volt: ha kevés a laboratórium és a kutató, miért ne figyelhetne egyszerre több száz lelkes kertész több ezer növényt?

A kertészeknek azt kellett figyelniük, eltér-e a növény színe, magassága, virágzása vagy terméshozama a megszokottól. A beszámolókban óriás sarkantyúkákról, szokatlan illatú dáliákról, későn virágzó szagos bükkönyről és mindenféle furcsa növényi alakokról esett szó.

A valós tudományos probléma azonban éppen az volt, amit minden jó kísérletnél nehéz megkerülni: megfelelő kontrollnövények, egységes körülmények, pontos adatgyűjtés és több nemzedéken át tartó megfigyelés nélkül nagyon nehéz eldönteni, hogy egy különös paradicsom valóban a sugárzás miatt lett-e különös.

Nem úgy működik, ahogy a régi sci-fikben

A besugárzott magból kinövő növény nem „sugároz” attól, hogy a magját korábban sugárzás érte. A sugárzást itt mutációk előidézésére használták, nem radioaktív anyag bejuttatására.

Ez fontos különbség, mert az „atomkert” kifejezésből könnyű lenne azt képzelni, hogy radioaktív paradicsomokat neveltek hátsó kertekben. A valóság egyszerre kevésbé félelmetes és tudományosan érdekesebb volt.

A mutációs nemesítés ráadásul nem tűnt el az atomkertészekkel együtt. Növénynemesítési programokban a 20. században széles körben használtak sugárzást mutációk létrehozására, majd a kívánatos tulajdonságú növényeket hagyományosan tovább szaporították.

Mi lett az atomkertekkel?

Az amatőr mozgalom lelkesedése néhány év alatt kifulladt. A különleges növények ritkák voltak, a módszer sok türelmet és szigorú adatgyűjtést igényelt, és az atomenergia társadalmi megítélése is megváltozott. Az Atomic Gardening Society utolsó ismert aktivitásai az 1960-as évek elejére tehetők.

Howorth ráadásul már 78 éves volt, amikor 1959-ben megalapította a társaságot. Ez talán az egész történet egyik leginkább senior.hu-ra kívánkozó részlete: miközben mások ebben a korban már lassításra biztatták volna, ő országos kertészeti-tudományos mozgalmat indított, könyvet írt, előadásokat szervezett és besugárzott mogyoróval került az újságokba.

Nem biztos, hogy a kertészeti történelem legnagyobb áttörését neki köszönhetjük. De az biztos, hogy kevés 78 éves mondhatta el magáról: „alapítottam egy atomkertészeti társaságot, mert túl érdekes volt a mogyoróm”.