November első napjai egészen más hangulatban érkeznek, mint az októberiek. A kert már alig akar valamit tőlünk, a reggelek szürkék és nyirkosak lehetnek, délután pedig olyan hamar fogy el a világosság, mintha valaki takarékra állította volna a napot. A falusi ember számára ez az időszak is határozott fordulópont volt: a föld lassan megpihent, az állatok téli helyükre kerültek, és egyre több munka költözött be a házba.
November régi magyar elnevezései közül az Őszutó talán mindent elmond. Már nem az ősz színes, napfényes oldala járja, hanem annak csendesebb, visszahúzódó vége. Régi kalendáriumokban Szent András havának is nevezték, hiszen a hónap végének nagy jeles napja András ünnepe volt. Az első két nap azonban nem a munkáról szólt. Mindenszentek és halottak napja a családi emlékezet, a gyertyaláng és a régiekhez való visszafordulás ideje volt – és sok családban ma is az.
November 1. – Mindenszentek: amikor fény gyullad a sírokon
Mindenszentek a katolikus egyház ünnepe, amelyen minden megdicsőült szentre emlékeznek, nemcsak azokra, akiknek külön napjuk van a naptárban. A magyar népi kultúrában azonban november elseje már régóta összefonódott a család halottaira való emlékezéssel is. A temetőt rendbe tették, a sírokat megtisztították, virággal díszítették, este pedig gyertyát gyújtottak. Ez a látvány ma is november egyik legszebb és legcsendesebb képe: sötétedés után apró fények százai vagy ezrei égnek a temetőben, az emberek halkabban beszélnek, és olyan családtagok neve is szóba kerül, akiket a fiatalabb nemzedék talán már sohasem ismert személyesen.
Régen azonban a gyertyagyújtás köré hiedelmek egész sora is épült. Az Ipoly mentén például az is otthon gyújtott gyertyát, aki nem tudott kimenni a temetőbe. Egyes helyeken annyi gyertyát égettek, ahány halottja volt a családnak. Voltak jóval komorabb jóslatok is: néhol azt figyelték, kinek a gyertyája alszik ki hamarabb, és ebből próbáltak következtetni a családtagok sorsára. Ezeket ma természetesen hiedelemként kezeljük. A gyertyaláng jelentése azonban megmaradt: valakire gondolunk, aki már nincs velünk.
A régiek szerint ezen az éjszakán hazatérhettek a halottak
A magyar nyelvterület több vidékén élt az a hiedelem, hogy Mindenszentek és halottak napja környékén az elhunytak lelkei hazalátogatnak. Ezért egyes helyeken ételt és italt hagytak számukra az asztalon. Kenyér, só vagy víz kerülhetett ki, máshol egy egész teríték várta a láthatatlan vendéget.
A Tápió mentén egy tál ételt is tettek az asztalra a halott számára, Jászdózsán pedig égve hagyták odahaza a lámpát, amíg a család a temetőben járt, hogy az elhunytak – a hiedelem szerint – körülnézhessenek egykori otthonukban.
A mai ember számára ez szokatlannak tűnhet, de van benne valami megható. Nem félelmetes szellemtörténetként kell elképzelni. Sokkal inkább annak kifejezéseként, hogy a családhoz azok is hozzátartoznak, akik már nem ülnek az asztalnál.
A kalácsból a szegénynek is jutott
Mindenszentekhez az adakozás szokása is kapcsolódott. A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, más néven kóduskalács készült. Ezt a temető kapujában várakozó szegényeknek, koldusoknak adták, akik imádkoztak az elhunyt családtagokért.
Hasonló szokás más vidékeken is ismert volt. A régi paraszti kultúrában az emlékezés tehát nem csupán koszorút és gyertyát jelentett. Ételt adtak annak, akinek kevés jutott, és cserébe imát kértek azért, akit elveszítettek. Egyszerre volt benne hit, közösség és segítség. Talán ez az egyik legszebb része a hagyománynak: a halottak emléke valamilyen módon az élők javára vált.
November 2. – Halottak napja: nem ugyanaz, mint Mindenszentek
A két napot a hétköznapi beszédben gyakran összemossuk, pedig eredetük és egyházi jelentésük különbözik.
November 1. Mindenszentek, november 2. pedig halottak napja, amikor a katolikus hagyomány minden elhunyt hívőről megemlékezik.
A népszokásokban azonban a két nap határa sokszor kevésbé volt éles. A temetőlátogatás, gyertyagyújtás és családi emlékezés hol az egyik, hol a másik naphoz, illetve Mindenszentek estéjéhez kapcsolódott. A lényeg nem a naptári pontosság volt, hanem maga az emlékezés. A távolabb élő családtagok is igyekeztek hazatérni, hogy együtt menjenek ki a temetőbe. A sírok mellett nemcsak az elhunytról beszéltek, hanem gyakran az egész családi múlt megelevenedett. „Ő volt nagyapád testvére.” „Ebben a házban laktak.” „Erre még én is emlékszem.” Egy temető ilyenkor különös családi albummá válik – csak fényképek helyett nevek és évszámok vannak benne.
Mindenszentek nemcsak lelki, hanem gazdasági határnap is lehetett
A népi naptárban még a legcsendesebb ünnepek mögött is gyakran ott találjuk a gazdasági élet rendjét. Egyes falvakban Mindenszentek körül fejeződött be a legeltetés egy fontos szakasza. Csépán például ekkorra „szorult be” a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Másutt cselédek vagy pásztorok szegődtetésének időpontjául szolgált november elseje. Ez jól mutatja, hogy a régi ember számára az egyházi naptár és a mezőgazdasági év nem két külön rendszer volt. Ugyanazok a dátumok mondták meg, mikor van ünnep, mikor kezdődik vagy ér véget egy munka, és mikor kell új megállapodást kötni. A telefon emlékeztetője helyett ott volt a szentek naptára.
November elején a munka lassan beköltözött a házba
A földeken és kertekben egyre kevesebb lett a tennivaló, de ettől a falusi élet még nem változott téli szabadsággá. Csak máshová került a munka. Megkezdődött vagy közeledett a fonás, tollfosztás és más olyan társasmunka időszaka, amelyet hosszú téli estéken bent is el lehetett végezni. A fonók kezdete vidékenként eltért: volt, ahol már ősszel összejártak, másutt csak később. Nógrádsipeken például az Imre-napi búcsú után, vagyis november 5. után kezdődött a fonás. A fonó ráadásul nem pusztán munkahely volt. Beszélgettek, énekeltek, meséltek, tréfálkoztak, megjelentek a legények, és persze gyorsabban terjedtek a hírek, mint ahogy ma egy családi csoportban végig lehet görgetni az üzeneteket. A különbség csak annyi, hogy ott legalább közben készült valami hasznos is.
November 11. – Márton napja: az ősz egyik legízletesebb jeles napja
Ha november első felének vidámabb napját keressük, aligha találunk erősebb jelöltet Márton napjánál. Szent Márton Pannóniában, a mai Szombathely elődjének számító Savaria területén született a 4. században, később Tours püspöke lett. A középkor egyik legnépszerűbb szentje volt, tisztelete Magyarországon is rendkívül erősen elterjedt.
November 11. évszázadokon át gazdasági határnap is volt. Elszámolások, járandóságok, pásztori kötelezettségek kötődtek hozzá, és sok helyen ezen a napon rendezték a földesúrnak járó tartozásokat. A hétköznapi emlékezet azonban ennél valamivel ízletesebb részleteket őrzött meg. Libát és újbort.
„Aki Márton-napon libát nem eszik…”
Márton napján hagyományosan libát vágtak és lakomát tartottak. A jól ismert népi mondás szerint: „Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Ezt természetesen nem kell szó szerint venni, különösen annak nem, akinek a libasült már a gondolatától is megugrik a koleszterinszintje. A háttérben azonban nagyon is gyakorlati ok állt.
Ősz végére a tavasszal kikelt libák szépen meghíztak, így elérkezett a vágás ideje. A mezőgazdasági munkák nagy része már lezárult, volt mit enni és inni, így Márton napja alkalmas időpont volt egy bőségesebb ünnepi étkezésre. A liba tehát nem pusztán egy kedves legenda miatt került az asztalra. Az év rendje is odatette.
De mi köze Mártonnak a libához?
A legismertebb legenda szerint Márton nem akart püspök lenni, ezért elbújt egy libaólban. A ludak azonban gágogásukkal elárulták, így végül mégis megtalálták. Szép történet, és évszázadok óta elválaszthatatlan Márton napjától. A néprajzi háttér azonban ennél összetettebb. A Márton-napi lúd egykor járandóság is lehetett, amelyet a földesúr kapott, és az őszi gazdasági év rendjéhez is jól illeszkedett a libavágás. A legenda és a hétköznapi gyakorlat tehát szépen összenőtt. Mi pedig évszázadokkal később már aligha tudjuk úgy meghallani a „Márton” nevet novemberben, hogy valahol a háttérben ne kezdjen el gágogni egy liba.
A liba mellcsontja állítólag elárulta a telet
Márton napja természetesen időjóslás nélkül sem maradhatott. A megsült liba mellcsontjának színét figyelték. A világos, fehér csontból havas, hidegebb telet jósoltak, míg a barnás színhez enyhébb, sárosabb időt társítottak. A Márton-napi időjárást is lesték. A legismertebb mondás szerint: ha Márton fehér lovon érkezik, enyhe tél következik; ha barnán, keményebb tél várható. A mondás különböző vidékeken eltérő változatban élt, ezért a jóslatok olykor még egymásnak is ellentmondtak. Ez már önmagában jó ok arra, hogy ne ezek alapján rendeljünk tüzelőt.
A valódi érdekesség inkább az, mennyire fontos volt a téli időjárás előrejelzése annak, aki a terméstől, állattól és saját készleteitől függött.
Márton vesszeje: minél több ág, annál több jószág?
Nyugat-Magyarország egyes részein a pásztorok Márton környékén végigjárták azokat a házakat, amelyeknek jószágát őrizték. Köszöntőt mondtak, ajándékot kaptak, és Márton vesszejét, többnyire nyírfaágat adtak a gazdának. A hiedelem szerint minél több ága-boga volt a vesszőnek, annál jobban szaporodhatott a jószág a következő évben. Egyes helyeken tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki először az állatokat. Szép példája ez annak, hogyan kapcsolódott össze két egymástól távoli időpont: a novemberi behajtás és a következő tavaszi kihajtás. A pásztor számára az év valójában sosem ért véget. Csak átfordult a következőbe.
„Márton a bor bírája”
Márton napja az újbor egyik legfontosabb hagyományos kóstolónapja is lett. A szeptemberben és októberben leszüretelt szőlő mustja addigra már annyit változott, hogy meg lehetett nézni, milyen bor ígérkezik belőle. Innen ered a mondás: „Márton a bor bírája.” A szőlősgazda ezen a napon már kíváncsian kóstolta az új bort, a kádárok és bortermelők pedig Szent Mártont patrónusuknak is tekintették.
Az újbor kóstolása persze nem mindenütt jelentett hivatalos szertartást. Sokszor egyszerűen arról volt szó, hogy ekkorra már érdemes volt megízlelni az idei év eredményét. A gazda pedig valószínűleg ugyanolyan komoly arccal kóstolt, mint ma egy borszakértő. Csak talán kevesebb jelzőt használt.
November első fele a kamrában és a pincében
A kert ilyenkorra már nagyrészt elcsendesedik, de a betakarított termény még figyelmet kér. Az almát és körtét át kell nézni, a romló darabokat eltávolítani. A dió legyen kellően száraz. A burgonya, hagyma, gyökérzöldségek és más télire eltett élelmiszerek állapotát is célszerű ellenőrizni. A pincében közben dolgozik a bor.
Régen ez az időszak már erősen a készletekről szólt. Az ember körülnézett, és abból próbálta megbecsülni a telet, ami előtte volt. Mennyi gabona maradt? Mennyi bor lett? Van elég takarmány? Kitart-e a tüzelő? A modern ember ehhez képest lényegesen kényelmesebb helyzetben van. Bár novemberben még mindig képesek vagyunk ugyanazzal az aggodalommal nézni három üveg lekvárt, mintha februárig kizárólag ebből kellene megélnünk.
Mini népnaptár november 1–15. között
November 1. – Mindenszentek
A szentek ünnepe és a magyar népi kultúrában a halottakról való megemlékezés egyik legfontosabb napja. Temetőlátogatás, sírrendezés, gyertyagyújtás és több vidéken ételadomány kapcsolódott hozzá.
November 2. – Halottak napja
Az elhunytakról való megemlékezés napja. A néphit szerint ezen az időszakon a holtak lelkei visszatérhettek egykori otthonukba, ezért egyes vidékeken számukra is terítettek.
November 5. – Imre napja
Szent Imre herceg ünnepe. Egyes falvakban helyi búcsúnap volt; Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú után kezdődött a fonó időszaka.
November 6–10.
Az őszi külső munkák fogyatkozásával egyre inkább előtérbe kerültek a házban végezhető téli munkák. Tájanként megindultak a fonók és más társasmunka-alkalmak.
November 11. – Márton napja
A libalakoma, az újbor és számos időjóslás nevezetes napja. Pásztorok járandóságai, gazdasági elszámolások és köszöntőszokások is kapcsolódtak hozzá.
November 12–15.
Az év egyre csendesebb szakasza következik. A kinti munkák helyett a tárolt termény ellenőrzése, a házi munka és a télre való berendezkedés kerül előtérbe.
Senior túlélőlista november első felére
A temetőben a nedves avarral óvatosan. November elején a nyirkos falevél, sár és egyenetlen sírkő könnyen csúszóssá válhat. A gyertyánál fontosabb, hogy mindenki épségben haza is érjen.
Ne emelj egyszerre mindent. A virágfölddel teli nagy cserép, a temetői koszorú és a kerti láda külön-külön is megvár. A november nem súlyemelő verseny.
A kamrát időnként ellenőrizd. Egyetlen romlásnak induló alma vagy körte hamar továbbadhatja a problémát a többinek.
A liba nem kötelező. A hagyomány lényege nem az, hogy november 11-én mindenkinek hatalmas libacombot kell elfogyasztania. Aki mást szeret, attól még nem marad éhen a következő esztendőben.
Az újborral pedig mértékkel. Márton lehet a bor bírája, de másnap reggel rendszerint nekünk kell ítéletet mondanunk az előző esti kóstolás fölött.
És hagyj időt az emlékezésre. November eleje nemcsak teendőlista. Néha elég meggyújtani egy gyertyát, elővenni egy régi fényképet, és elmesélni valakiről egy történetet.
November elején a múlt egy kicsit közelebb ül hozzánk
Kevés időszaka van az évnek, amikor a régi és a mai világ ennyire természetesen találkozik. Mindenszentekkor ugyanúgy virágot viszünk a temetőbe, ahogyan előttünk sok nemzedék tette. Halottak napján ugyanúgy eszünkbe jutnak azok, akik régen ugyanabban a családban ültek az asztalnál. Mártonkor pedig ugyanúgy előkerül a liba, az újbor és a kérdés, vajon milyen tél jön.
Közben persze sok minden megváltozott. Nem kell a liba mellcsontjából időjárást jósolnunk. Nem a pásztor vesszejének ágaitól várjuk, hogy gyarapodjon az állomány. És ha elfogy a krumpli januárban, nem kell kétségbeesetten belenéznünk az üres verembe.
Valami azonban változatlan maradt. November első felében az ember ösztönösen közelebb húzódik az otthonához, a családjához és az emlékeihez. Megnézi, mit sikerült eltenni a télre, megkóstolja, mi lett az idei termésből, és gondol azokra is, akik valaha ugyanezt tették előtte.
Talán ezért illik egymás mellé olyan szépen a gyertyaláng és az újbor. Az egyik arra emlékeztet, honnan jöttünk. A másik arra, hogy az élet azért közben megy tovább.
