Meteorológiai állomás a világ végén.
Az időjárás és annak előrejelzése a világtörténelem során mindig is fontos volt – nem volt ez másképp a II. világháborúban sem. Hiszen az időjárás meghatározta a tengeri csatákat és a katonai konvojok útvonalát. A látási viszonyok kihatottak a bombázásokra és a képi felderítésekre is. Az előrejelzések olyan bizalmasak voltak, hogy kódolva érkeztek a meteorológiai állomásokról.
1941 augusztusára a szövetségesek számos ilyen, a németek által üzemeltetett állomást elfoglaltak Grönlandon és a Spiztbergákon, Norvégia északi szigetcsoportjain. Ezek az állomások kritikusnak számítottak, mivel az ottani légköri viszonyok sokat elárultak arról, hogy mi vár Európára, ráadásul innen a Szövetségesek Oroszország felé irányuló előretörésére ható tényezőket is monitorozni tudták.
Norvégiát 1940-ben foglalták el a németek, akik ezt követően számos sikertelen kísérletet tettek arra, hogy meteorológiai állomást építsenek ezen a távoli, kietlen vidéken. 1944 szeptemberében aztán ’Operation Haudegen’ fedőnévvel létrehoztak egy állomást Nordaustlandet szigetén.
Egy tengeralattjáró és egy kisegítő hajó 11 embert szállított oda felszereléssel, fegyverekkel, lőszerekkel – mindezt a legnagyobb titokban. A férfiak felállították az állomást, amelyet – a feltűnést kerülendő – falemezekkel, fehér hálókkal lapostetős háznak álcáztak.
Az állomás 1944 decemberében kezdte meg a működését. Naponta ötször küldött időjárásjelentést a német tengerészeti hadparancsnokságnak. Emellett hetente egyszer egy hidrogénnel töltött meteorológiai ballont is felküldtek 8000 méter magasra, hogy a légkör felső rétegéből gyűjtsön adatokat. A dolgozók ezenfelül a sziget felfedezésével, zenéléssel, tanulással, vadászattal ütötték el az időt.
Siegfried Czapka rádiós ekkor 18 éves volt. 2010-ben így emlékezett vissza a Der Spiegelnek: „Felejthetetlen élmény volt. Mindenünk volt, kivéve a sört.”
Persze a mindennapok nem voltak egyszerűek. A kietlen, zord körülmények, fagy, kemény hideg, sötétség, hóviharok mellett még meg kellett küzdeniük a jegesmedvékkel és egyéb gondokkal is, például a fájós fogakkal.
1945. május 8-án a férfiak üzenetet kaptak a parancsnokuktól, amely szerint Németország megadta magát, a háború véget ért. Azt az utasítást kapták, hogy ártalmatlanítsák a robbanószerkezeteket, semmisítsék meg a titkos dokumentumokat, és kódolás nélkül küldjék a jelentéseket. Aztán teljes rádiócsend lett, hiába próbáltak kapcsolatba lépni a feletteseikkel. Megkezdték a koordinátáik továbbítását egy másik, a szövetségesek által használt hullámhosszon, de egyetlen hajó vagy repülő sem jelent meg. Bár két évre elegendő élelmük volt, ennyi idő a fagy fogságában nem tűnt túl vonzó lehetőségnek.
Végül augusztusban válasz érkezett. A norvég hatóságok jelezték, hogy szeptember elején egy hajót indítanak a távoli területre. Szeptember 3-án valóban megérkezett egy fókavadász hajó, amit a norvég haditengerészet bérelt fel – határtalan volt az öröm. A legénységgel együtt ünnepi vacsorát rendeztek, majd az állomás vezetője – 4 hónappal a háború befejezése után – hivatalosan átadta a szolgálati pisztolyát a norvég parancsnoknak. A norvég rámeredt, majd azt kérdezte: ezt megtarthatom? Mire az állomás vezetője, Wilhelm Dege azt felelte, hogy igen, hiszen megadják magukat – mesélte el édesapja történetét Dr. Eckhard Dege, Wilhelm fia.
Az embereket Tromsø-ba vitték, ahol 3 hónapig fogolyként kezelték őket. 1945 decemberében térhettek vissza az otthonaikba, egy kettéosztott Németországba. Az egykori kollégák közül két túlélőnek sikerült 60 évvel később találkoznia és egy kirándulást tennie a szigetre.
Siegfried Czapka (jobbra) 2004-ben visszatért kollégájával, hogy megnézzék az állomást.
Képek: Wilhelm Dege
