Turistaattrakció.
Zsiráfnyakúként ismeri a világ azokat a nőket, akik aranyszínű gyűrűkbe szorított, hosszú nyakkal élik az életüket. A kayan asszonyok megnyújtott nyaka szinte alig mozdítható. Az Ázsiában, elsősorban Thaiföld és Burma határán élő kayan törzs tradícióját napjainkban a turisták „segítenek” fenntartani.
Amikor a szokás terjedni kezdett, ez egy olyan „eszköz” volt a férfiak kezében, amelynek segítségével kevésbé vonzóvá tették az asszonyaikat, így megvédve őket a más törzsbeli férfiak rablóhadjárataitól.
Később aztán változott a női szépségideál és a gyűrűket immár a női nyak ékszerének tekintették. Manapság már éppen a nők azok, akik elismerik ezt a kíméletlen eljárást a kulturális hagyományok és a szépségük részeként.
A kislányok 5 éves korukban kapják meg az első nyakgyűrűjüket. A nyakra helyezett súly a gyermek saját súlyát követi, ahogy a lány nő, úgy növekszik a gyűrűalagút hossza is.
A karikák végső súlya, amit minden nőnek a nyakán kell hordania, 11,5 kg.
Valójában a nyakat magát nem nyújtja meg ez az eljárás, és a közvélekedéssel ellentétben nem is törik el, ha eltávolítják a karikákat. Igazából az ékszerek lenyomják a kulcscsontot és összenyomják a mellkast. A nyak hosszabbnak látszik, egyszerűen azért, mert a kulcscsont deformálódott.
A nők sosem veszik le ezeket az ékszereket, még alvás közben sem. Annyira egybeforr a testükkel, hogy szinte szerves részének tűnik. Csak akkor távolítják el őket, amikor nagyobbra és nehezebbre cserélik valamelyik ékszert, vagy ha orvosi vizsgálatra van szükség.
Az elmúlt évtizedekben számtalan kísérlet történt arra vonatkozólag, hogy leszámoljanak ezzel a kegyetlen tradícióval.
2006-ban például rengeteg nő leszedte a nyakbilincseket, így protestálva a korlátozó tradíciók ellen, és egyben megfelelő tanulási lehetőségeket követelve a nők számára is. 2008-ban egy menekülttábort építettek azoknak a nőknek, akik el akarták hagyni a törzset és le akarták venni a karikákat, sokkal „normálisabb” életre vágyva.
A mianmari kormány is próbálta bátorítani az asszonyokat, számos asszony el is távolította az ékszert. Azonban még most is sok idős nő és fiatal lány hordja őket, főleg a távoli, elzárt településeken.
A barbár szokás mégis rengeteg turistát vonz Thaiföldre – sokan jönnek megnézni a felékszerezett asszonyokat.
Egy üzletember a kayan falvak bejáratánál szed pénzt a látványosságért. Sajnos azonban – talán nem is meglepő – az itt élők nem sokat látnak a befizetésekből, eszközök csupán a cél érdekében.
A kayan falvakban nincs elektromos áram, telefon, angol wc, elképesztő szegényes, egyszerű körülmények között élnek itt az emberek. A fából és levelekből tákolt házakat felkereső turisták az ’autentikus szegénységet’ szeretnék látni. Az idegenvezetők ezért kifejezetten arról beszélnek az itt élőknek, hogy az a jó, ha ebben a primitív egyszerűségben léteznek, sáros, koszos utakkal, távol a modern, digitális világtól. Sokan titokban bevallják, hogy elegük van az egész színjátékból, mégsem tudnak kitörni belőle.
A törzs egyedi hagyománya igazi turistaattrakcióvá vált. Ezek a nők kénytelenek a kellemetlen, barbár hagyományt tartani, ha azt szeretnék, hogy a turisták fizessenek. Saját falvaikban lettek foglyok.
A világ nyaralási-üdülési szokásai az elmúlt években drámaian megváltoztak, rengeteg új problémát generálva, amelyekre előbb-utóbb válaszokat kell találnunk.
