Gyerekkorunkban még nem hívtuk „erdőfürdőnek”. Akkoriban egyszerűen csak „kimegyünk a telekre” volt, „leszedjük a szedret”, „átmegyünk a fenyvesbe gombázni”, vagy épp „nagymamával sétálunk egyet, hogy elálmosodjunk estére”. A természetben töltött idő nem volt terápiás módszer – egyszerűen csak életforma.
Ma már azonban neve is van: shinrin yoku, azaz erdőfürdő. Ez a japán eredetű megközelítés nem arról szól, hogy futunk, teljesítményt túrázunk vagy növényhatározóval hadonászunk. Az erdőfürdő lényege az, hogy jelen vagyunk. Megfigyelünk. Lassítunk. Elmerülünk a fák, hangok, illatok világában, és hagyjuk, hogy a természet végezze a dolgát – rajtunk is.
A természet, mint vérnyomáscsökkentő
Tudományos kutatások szerint napi 20–30 perc természetben töltött idő már kimutathatóan csökkenti a vérnyomást, a stresszhormonokat (kortizol), és javítja a szívritmust. Az erdőfürdőzés hatására lelassul a légzés, kiegyenlítődik a pulzus, és olyan hormonok kezdenek termelődni, amelyek segítik a szervezet regenerálódását. Egyes japán kórházakban receptre írják fel.
Persze, a nagymamánk nem olvasott japán orvosi folyóiratokat, mégis tudta: „Kisfiam, gyere ki velem a kertbe, szedd le azt a néhány babot, és máris jobban leszel.” És valóban: az aggodalom, a nyugtalanság valahogy odalett a zöldségágyások között.
Az erdőfürdő magyar módra
A klasszikus shinrin yoku során a résztvevő csendben sétál, megfigyel, időnként megáll, és az érzékszerveire figyel. Nincs mobiltelefon, nincs beszélgetés, nincs cél. Magyar emberként ezt sokszor nehéz elképzelni – nálunk a séta még mindig inkább logisztikai feladat („beugrunk a boltba is”), a kert pedig munkahely.
De lehet ezt kicsit magyarosan is csinálni. Például:
- Üljünk ki a kert végébe, és ne csináljunk semmit. (Ez nehéz, de gyógyító!)
- Nézzük, hogyan mozog a szél a leveleken.
- Figyeljük meg, milyen madár hangja hallatszik.
- Menjünk ki a közeli ligetbe, csak úgy, céltalanul.
Ez mind-mind erdőfürdő – csak épp nem bambuszerdőben, hanem diófa alatt, gyalogakác között.
Miért jó ez idősebb korban?
Hatvan felett sokan érzik úgy, hogy „már nem pörögnek úgy a dolgok”. De talán nem is kell. A természet ritmusa sokkal inkább az életkorunkhoz illik, mint az okostelefon értesítései. Ráadásul:
- Ízületeink megköszönik, ha puha talajon sétálunk a beton helyett.
- A szemünk megpihen, ha képernyő helyett lombkoronát néz.
- A lelkünk kisimul, ha nem kell megfelelni, csak lenni.
És mi van, ha nincs erdő a közelben?
A jó hír: nem muszáj tölgyesben barangolni. Egy fa a háztömb mögött, egy kisebb park, vagy egy balkonládányi levendula is megteszi. A lényeg nem a hely, hanem a figyelem. Mert ha az ember valóban észreveszi, hogy kibújt az első zsályalevél vagy új virágot hozott a muskátli, akkor máris megtörtént az erdőfürdő – csak épp nagymama-módra.
És ha legközelebb valaki megkérdezi, mit csináltunk délelőtt, nyugodtan mondhatjuk: „Erdőfürdőztem. Meg egy kicsit leszedtem a zöldbabot. Gyógyulni is lehet stílusosan.”
