Mintha repülne.
Az élet nagy igazságtalansága, hogy minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban repül az idő. Ahogy telnek az évek, azon kapjuk magunkat, hogy nem értjük, miként szaladtak el ilyen sebesen, hogyan múlhattak az évtizedek észrevétlenül. Ezzel az érzéssel szinte mindenki így van.
Természetesen az idő múlása a valóságban nem gyorsul fel, a mutatók nem haladnak sebesebben, a homokszemek nem peregnek ütemesebben.
Az idő múlása a mi érzékelésünktől függ: mi magunk érezzük úgy, hogy felgyorsulna.
A legegyszerűbb magyarázat szerint az érzékelésünk azzal függ össze, hogy az eltelt idő mekkora része annak, amit addig már megéltünk. Azaz, ha valaki 2 éves, egyetlen esztendő az addigi élete felét teszi ki, nem csoda, hogy neki nagyon hosszúnak tűnik 12 hónap. Amikor 10 évesek vagyunk, egy év csak a 10 %-a az életünknek, 20 évesen egy év viszont már az 5 %-a, és így tovább.
Azaz, 5 és 10 éves korunk között arányaiban annyi idő telik el az életünkből, mint 10 és 20 év között. Ahogy öregszünk, ez egyre rosszabb lesz.
Az időérzékelésben még egy tényező szerepet játszhat: amikor új élményeket fedezünk fel, dopamin szabadul fel.
Amikor még fiatalok voltunk, sokkal több élmény számított újdonságnak, gyerekként pedig szinte minden újdonság volt. Az új élmények feldolgozása több energiát követel az agytól, és több időbe telik. Az agyunk folyamatosan dolgozik, hogy befogadja és megértse a világot, amikor fiatalok vagyunk. Amikor viszont már mindent ismerünk, sokkal kevésbé figyel a részletekre, lelassul.
Ha megőrizzük kíváncsiságunkat, aktivitásunkat, folyamatosan új élményeket keresünk, talán le tudjuk lassítani újra az időt, mintha ismét fiatalok lennénk. Talán a kíváncsiság és a felfedezés a fiatalság forrása.
Népszerű mottó, hogy minden percet úgy éljünk meg, mintha az utolsó lenne. Pedig lehet, hogy inkább az a titok, hogy minden percet úgy kellene megélnünk, mintha az első lenne.
