Azt mondjuk, hogy nem szeretünk szenvedni, de mégsem teszünk ellene semmit.
Panaszkodunk a házasságunkra, úgy érezzük, megbántuk, rossz döntést hoztunk, kihűlt, elmúlt, de mégsem jut eszünkbe a válás. Szidjuk a munkahelyünket, dühöngünk a főnökünk miatt, de mégsem vetünk egy pillantást se az álláshirdetésekre. Elmegyünk az orvoshoz a panaszunkkal, a doktor azt mondja, az életmódváltás megoldaná egy csomó problémánkat, diéta, több mozgás és máris megszűnnének a tüneteink, majd hazamegyünk, lecsüccsenünk a fotelba és ott folytatunk mindent, ahol abbahagytuk. Ha annyira szenvedünk az adott dologtól, akkor miért nem változtatunk rajta?
Dr. Bubó híres mondása szerint:
„Aki nyavalyog, de nem változtat, annak nem fáj eléggé!”
A mártírokon kívül senki nem szeret szenvedni, de akkor miért nem változtatunk?
Talán a változástól való mélyen gyökerező félelem az oka. „Úristen, mi van, ha megteszem és még rosszabb lesz?” Pedig lehetne ezt onnan is nézni, hogy „Úristen, mi van, ha megteszem és sokkal jobb lesz?”
Valóban megvan rá az esély, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak. De ettől az sem véd meg, ha nem teszünk semmit. Arra is megvan az esély, hogy jobbá váljanak. A legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztétől való félelem bénító. A megszokott rossz kevésbé tűnik félelmetesnek, mint a bizonytalan jó. De érdemes eszerint élni?
Az első lépés a legnehezebb. Legyőzni a félelmünket és elindulni a boldogságunk felé. Ez nem kell, hogy eszement ámokfutást jelentsen, csak azt, hogy megtesszük azokat a dolgokat, amiket régóta halogatunk. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem azt, hogy akkor is továbbmegyünk, ha félünk…
