A feszültség egyre inkább tapintható.

A koronavírus-járvány mindenkit megvisel, egyre érezhetőbb, ahogy fogy a türelem. Következményei szinte már mindenkit érintenek, nem lehet elbújni előle. A rettegés, az aggodalom és egyre inkább az ellenségesség szövi át a mindennapokat.

Feszültek és dühösek az orvosok, a nővérek, az asszisztensek és más kórházi dolgozók, akik a túlterheltség miatt meggörnyedve, sokszor türelmüket vesztve próbálnak helytállni és segíteni. Ideálisnak messze nem mondható körülmények között, eszköz- és emberhiánnyal küzdve indulnak munkába nap mint nap, hogy sokszor magukat is veszélynek kitéve gyógyítsanak. Az igazán elhivatott orvosi dolgozók teszik, amire felesküdtek, akkor is, ha sokszor rajtuk csapódik le minden.

Feszültek és dühösek a betegek, akik gyógyulni szeretnének. Azok, akik azt gondolták, hogy az éveken vagy évtizedeken át befizetett TB-jük a garancia arra, hogy segítséget kapnak, ha bajba kerülnek. Nem lekezelő, lelketlen bánásmódot és passzírozott parizert az omladozó kórteremben, hanem hatékony gyógymódot.

Feszültek és dühösek a hozzátartozók, akik még vagy már nem betegek, de aggódnak valakiért, akit szeretnek. Akiknek nem tudnak igazán segíteni, mert a végtelen várólistákon ragadtak és a mindennapjaik részévé vált a fájdalom. Akikkel nem tudnak egy szót váltani, nehezen tudnak csomagot bejuttatni, vagy szembesülni kénytelenek a rendszer hiányosságaival.

Aki a közelebbi (vagy távolabbi) múltban járt kórházban valamilyen okból, az nem biztos, hogy elhiszi, hogy az egészségüggyel minden rendben van; és ezen az állapoton a járvány csak tovább rontott. Nyílt titok, még ha nem is veszünk róla tudomást. Ha minden rendben lenne, már rég nem ismernénk a hálapénz fogalmát és senki nem halna meg kórházi fertőzésekben sem. Hogy ott tart a helyzet, ahol, az hosszú évtizedek eredménye. Kezdhetünk ujjal mutogatni és felelőst keresni, de fölösleges, mert igazából mindenkire mutogathatnánk, az egész társadalomra. Arra a társadalomra, amelyik hagyta, hogy ilyen irányba haladjanak a dolgok. Több millió ember, aki úgy gondolta, nem tehet semmit, mert a dolgoknak már csak ez a rendje.

Számos példa van arra a világban, hogy lehet ezt másképp is. De ehhez elsősorban az egyéneknek kell változtatniuk a hozzáállásukon, hogy az egész rendszer megváltozzon. Ahelyett, hogy egymásnak esünk, okolunk, dühöngünk, gyakorolhatnánk némi empátiát is. A rendelőkben, a kórházakban, az utcán, a boltban és egyéb helyeken támadt szóváltásokat megelőzhetnénk, ha tekintettel lennénk egymásra. Ha belátnánk, nem ellenségek vagyunk, hanem csapattársak. Ha beleképzelnénk magunkat a másik helyébe, mielőtt kifakadunk. Van az a düh, ami jogos, de ne olyanokon verjük le, akik nem tehetnek róla! A kérem és köszönöm szavak alkalmazását is megtanulhatnánk újra a kézmosás után. Ezek az első lépések vezetnek ahhoz, hogy együtt helyrehozzuk azt, ami valahol, valamikor elromlott…