Van az a pillanat, amikor az ember ott áll a hűtő előtt, és halvány fogalma sincs, mit akart. A kulcs elvész, miközben a kezünkben van. A gondolatok pedig úgy szaladnak szét, mint a galambok a téren. Sokan legyintenek: „Biztos a hormonok. Vagy a stressz. Vagy csak túl sok a teendő.” De mi van akkor, ha mindez nem újkeletű – csak most lett feltűnő?
Egyre több perimenopauzában járó nőnél diagnosztizálnak ADHD-t. Nem azért, mert hirtelen mindenki „hiperaktív” lett volna – épp ellenkezőleg. A nőkben az ADHD gyakran csendes utakon jár. Nem ugrálnak fel az iskolapadból, nem ordítanak be egy értekezlet közepén. Inkább elmerengenek, túlgondolnak, túlstresszelnek. És sokszor magukra veszik, amit nem kellene.
Hormonvihar, ami láthatóvá teszi a láthatatlant
A perimenopauza olyan, mint amikor egy régi rádió egyszer csak recsegni kezd. Az ösztrogén és a progeszteron hullámzása nemcsak a hőhullámokért és az álmatlan éjszakákért felelős: az agyi ingerületátvivő anyagokra is hat. Az ADHD-ban kulcsfontosságú dopamin és noradrenalin működését is befolyásolják.
Míg korábban a nő ügyesen zsonglőrködött feledékenységgel, szétszórtsággal, érzelmi túlreakciókkal, most ez a belső zsonglőr egyre több labdát ejt el. A hormonális ingadozás ugyanis felerősíti a már meglévő, de addig kompenzált tüneteket.
A „fiús zavar” mítosza és a nők eltűnt tünetei
Az ADHD-t hosszú időn át „fiús zavarnak” tartották. A diagnosztikai kritériumokat évtizedeken át olyan viselkedésekre szabva rögzítették, amelyek inkább a fiúkra jellemzőek: hiperaktivitás, impulzivitás, látványos zavaró viselkedés.
A lányok viszont másképp működnek. Csendben naplóznak, álmodoznak, megpróbálnak minden feladatra tökéletesen reagálni, és közben belül szoronganak. Éppen ezért sok nőnél a diagnózis hiányzott – egészen felnőttkorig.
Most azonban egyre több szakember ismeri fel ezeket a „belső tüneteket”. A közösségi média, a páciensek megosztott történetei és a növekvő egészségügyi edukáció mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az ADHD női arca végre láthatóvá váljon.
Miért éppen most bukik felszínre a rejtett ADHD?
A negyvenes-ötvenes életévek sok nő számára amúgy is önértékelési mérföldkő. A gyerekek nagyobbak, a karrier új ritmusba kerül, több idő jut a saját működés megfigyelésére. És amikor valaki végre megáll egy percre, hirtelen ráismerhet: „Ez nem csak fáradtság vagy szétszórtság. Ez már régóta velem van.” Így a hormonális változások és a jobb diagnosztikai érzékenység együtt alkotják azt a bizonyos „tökéletes vihart”.
Mit kezdhetünk a felismeréssel – és mi jöhet utána?
A jó hír az, hogy az ADHD nem egy életre szóló ítélet. Éppen ellenkezőleg: a diagnózis sok nőnek felszabadító felismerés. Olyan, mintha valaki végre felkapcsolná a villanyt egy sokáig félhomályos szobában. A megfelelő támogatás – legyen az terápia, gyógyszer, rutinépítés vagy életmódbeli finomhangolás – sok esetben visszaadja az irányítást.
A perimenopauza tehát nem csak egy átmeneti, hőhullámokkal tarkított fejezet, hanem lehetőséget is ad arra, hogy a nők jobban megértsék önmagukat. És ha kell, segítséget kérjenek.
A humor ereje: amikor a tejet a könyvespolcon találod
Hiszen ki ne mosolyodna el azon, hogy a perimenopauzában diagnosztizált ADHD-s nők fele valójában egész életében „multitasking szuperhős” volt – csak most derül ki, hogy a köpenyük mellé járhatott volna használati utasítás is.
Sokan viccelődnek: „Legalább most már tudom, miért tettem a telefont a hűtőbe és a tejet a könyvespolcra.” De a humor mögött mindig ott van a megkönnyebbülés: végre van magyarázat.
Amikor végre összeáll a kép
Az ADHD felnőttkori felismerése nem azt jelenti, hogy valaki eddig rosszul csinált bármit. Inkább azt, hogy most más eszközöket kap a kezébe – és ez felszabadító. A hormonok viharai és a tudomány fejlődése együtt hozta el azt a korszakot, amikor a nők végre megkapják a figyelmet, amit mindig is megérdemeltek.
És talán holnaptól a kulcs sem tűnik el olyan rejtélyesen…
