Szeretjük az emlékeinket egy rózsaszín szemüvegen át nézni, de akkoriban sem volt minden olyan csodás.

A szocializmusban hivatalosan nem volt munkanélküliség, a foglalkoztatottak aránya – papíron – 100 százalékos volt. Aki nem volt hajlandó dolgozni, az közveszélyes munkakerülőként a hatályos jogszabályok értelmében bűncselekményt követett el. A Büntető Törvénykönyv így rendelkezett:

Az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt nyolc naptól két hónapig terjedhető elzárással büntetendő.” (Forrás: net.jogtar.hu)

Aki nem akart szembekerülni a törvénnyel, az elhelyezkedett. Valóban volt hova, mindenkinek jutott valamilyen munka, az más kérdés, hogy az emberek egy része a munkaidejében valójában nem, vagy csak alig dolgozott. A Kádár-korszak egyik gyöngyszeme egy korhű dokumentumfilm-részlet, ami bemutatja az akkori munkamorált:

Napjainkban sokan szeretik a mai fiatalokat lustának és munkakerülőnek beállítani, de mondhatjuk, hogy volt kitől megtanulniuk, ha így van. A szocializmusban nevelkedett és élő jó munkásemberek számára sem volt idegen a késés, a lógás, sőt még a munkaidőben való ivászat sem. Amíg egy lapátolt, kettő, három, négy, öt ember nézte. Így volt ez régen is – és így van ez ma is. Persze bőven akadt példa az ellenkezőjére is: voltak, akik több csille szenet kitermeltek vagy több hektárt felszántottak, mire a többiek felébredtek.

Szóval tegyük a szívünkre a kezünket: régen tényleg minden jobb volt?