Egy olvasónk kissé dühös hangvételű, de igazat szóló levelet küldött nekünk.
A kialakult járványügyi helyzetre való tekintettel az engedélyével, név nélkül, ezt módosítás nélkül közöljük:
” Tisztelt Szerkesztőség!
68 éves vagyok két gyermek anyja és négy unoka büszke nagymamája. Szedek pár problémámra napi szinten gyógyszert, de összességében azt mondhatom, hogy jól vagyok és szeretném, ha ez így is maradna!
Nem olyan régóta vagyok igazából nyugdíjas, dolgoztam, hogy kijöjjek abból a kevés pénzből. A férjemet közel egy éve elvesztettem, a gyerekeim segítenek, ahogy tudnak, már amennyire tudnak. Az ő életük se könnyű, ráadásul távol élünk egymástól. Ezek ellenére betartom az egészségügyi hatóságok utasításait, figyelek a higiéniára és csak akkor megyek el otthonról, ha nagyon muszáj. Nem értem, más, hogy más korombeliek ezt miért nem tartják be?!
Mi az Istent csinálnak ilyenkor a bankban, a hivatalban, hova utazgatnak?! Értem én, hogy van muszáj, mert mindenkinek kell ennie, vagy van halaszthatatlan dolga, de ennyi embernek?! Nem most kéne várost nézniük vagy meglátogatni a rég nem látott rokonokat! Elhiszem, hogy most kényelmes buszozni, mert van ülőhely, de kényelmes lesz a kórházi ágy is meg a lélegeztetőgép, ami ráadásul nincs is mindannyiunknak elég?!
Szeretném, ha megpróbálnák megértetni velük, hogy a gyerekek most azért vannak bezárva, hogy minket ne betegítsenek meg. A szülők azt se tudják hova kapjanak, a kisvállalkozások lehet, hogy összeomlanak és egy csomó ember elvesztheti a munkahelyét, ezzel a megélhetését. Az egész ország, sőt a világ megsínyli ezt a betegséget.
Ezzel nem az a célom, hogy keltsenek gyűlöletet, hanem pont az ellenkezőjét! Szeretném, ha lehetne szelíden, egymást segítve megoldást találni!
Mivel a gyerekeim messzebb laknak én is nehéz helyzetbe kerültem, de lett megoldás. Szerencsére jóban vagyok a szomszédban lakó fiatal párral, ők felajánlották a segítségüket és bevallom, először nem szívesen, de elfogadtam. Kissé sértőnek éreztem, hogy olyan ez, mintha nem lennék rá képes, hogy megoldjam a dolgokat. Aztán átgondoltam és rájöttem, hogy igazából ez hízelgő, hogy vannak olyanok kedvesek, hogy gondoltak rám. Én listát írok, ők bevásárolnak nekem, vagy elmennek a postára, ha szükséges. Nem lehetek elég hálás nekik. Az egyik szatyorba még plusz gyümölcsöket is raktak. Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de próbáltam túllendülni ezen. Sütöttem nekik almás pitét hálából, hogy én is adjak valamit. Már írtak üzenetet, hogy rég nem ettek ilyen jó házi sütit. A lány korán elvesztette a szüleit és a fiú sincs túl jóban az övéivel. Most kicsit ők is a családom lettek, azt hiszem ez a szorult helyzet kicsit hozott minket.
Lehetne ezt máshol is, ha jól olvastam sok fiatal vállalna ilyen jellegű önkéntességet, csak el kéne fogadni! Persze nem azoktól a csalóktól, akik most majd mondvacsinált ürügyekkel megjelennek a kapukban, hogy az idősektől valamilyen módon pénzt csaljanak ki, vagy bejussanak a házba tolvajkodni. Ismerősök vagy ajánlott ismeretlenek segíthetnek.
Bizonyos kor fölött minden nap ajándék, jó lenne, ha ezt mások is megbecsülnék. Én szeretném még az unokáimat látni felnőni, ezért kérem, hogy ezekről írjanak. Hogy van megoldás, ha keresik, hogy fogadják el, ha valaki jó szándékból ajánlja a segítségét, és az ég szerelmére, maradjanak otthon! Mert, ha nem segítjük egymást, nem lesz az az ima, ami megfékezné ezt a járványt…
Köszönettel”
A nyitókép csak illusztráció!
