Akkor kezdődik, amikor elvesztünk valaki számunkra fontosat.

Legyen az családtag, rokon, társ, barát vagy akár kisállat, akit szerettünk, annak a hiánya űrt hagy maga után. Erre felkészülni nem igazán lehet, akkor sem, ha hosszú betegeskedés után következik be. A gyász folyamatát nem lehet siettetni és nem múlik el csak úgy.

Egy haláleset először mindenki sokként ér. Egyszerűen nem hisszük el, hogy megtörtént, mintha csak egy rémálom lenne. Várjuk, hogy felébredjünk. Várjuk, hogy a szerettünk újra belépjen az ajtón, várjuk, hogy felvegye a telefont. Reméljük, hogy itt csak valami félreértés történt. Aztán a valóság mégis megérint: valóban elvesztettük azt, aki fontos volt.

Ekkor dühössé válunk. Haragszunk a világra, a sorsra, egy figyelmetlen vezetőre, egy orvosra, egy betegségre, bármire és bárkire, aki felelőssé tehető a történtekért. Talán magunkra is. A könnyeinken túl megjelenik az önvád, hogy talán tehettünk volna többet. Talán elmondhattuk volna, talán, ha ott lettünk volna…

De miután rájövünk, hogy igazából nem tehettünk volna semmit, arra gondolunk, bárcsak lehetne még egy közös percünk! Mit meg nem adnánk azért, hogy újra itt lehessen. Csak egy szó, csak egy ölelés, csak még egy közös pillanat.

Majd ráeszmélünk arra, hogy ez nem lehetséges, nincs mit tenni. Ami megtörtént, megtörtént, és nem lehet visszacsinálni. Ez rettentően lesújtó: nem tudunk enni, nem tudunk aludni, nem tudjuk rendesen elvégezni a munkánkat, mert rettentő fájdalmat élünk át. Amikor a szomorúság elönt, arra nincs fájdalomcsillapító. Nem elég rá, hogy „fel a fejjel”, ahogy a részvétnyilvánítás sem biztos, hogy segít. Aztán telnek a napok, a hetek, és a bénító fájdalom apránként elkezd enyhülni.

Muszáj visszatérnünk a valóságba. Ott a sok kötelesség, azok, akiket szeretünk és körülvesznek bennünket. Muszáj felállni, muszáj megtenni az első lépéseket akkor is, ha közben úgy érezzük, a lelkünk egy darabját kitépték. Ahogy kinézünk az ablakon, látszólag minden a megszokott mederben folyik. Jönnek-mennek az autók, az emberek, de valami mégis megváltozott. A világ egy sokkal színtelenebb helynek tűnik, amiből valaki hiányzik. Az élet ennek ellenére megy tovább, de már nem ugyanúgy. Ez a fájdalom nem múlik el soha, de idővel megtanulunk vele együtt élni. Megtanuljuk újra látni a színeket, és idővel talán újra fogunk tudni szívből nevetni is…