Aki magányos, az nem biztos, hogy egyedül van, és aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos.
A magány nem a kapcsolatok hiánya, mint inkább a kapcsolódásé. Annak az érzésnek a nélkülözése, hogy biztonságos, őszinte és nyílt kapcsolatokat tudhatunk magunk mellett. Ahol megértenek, ahol biztonságban érezzük magunkat, ahol számítunk. Bármennyi ember körbevehet minket, ha nem értik meg, amit mondunk, nem hallgatnak meg vagy nem figyelnek oda ránk.
Az intimitásra minden embernek igénye van (azoknak is, akik tagadják), és intimitás alatt nem a szexet értjük, hanem azt a megnyugtató közeget, ahol önmagunk lehetünk, ahol megnyílhatunk és a másik számára is ugyanezt biztosítjuk.
Manapság népbetegségnek számít a magány, nagyjából minden harmadik embert érint. A közösségi média térhódításával sokszor tudjuk, hogy mit vacsorázott a volt középiskolai osztálytársunk vagy merre nyaraltak a szomszédaink, de fogalmunk sincs arról, hogy mi játszódik le abban, aki a másik szobában él egy fedél alatt velünk.
Az emberek felszínessé válnak, elvannak a látszattal, miközben a lelkük szenved. A kapcsolattartás ma már könnyebb, mint valaha, mégis inkább az elszigeteltségbe taszít. Az öleléseket felváltják a gifek, a kedves szavakat a hangulatjelek. Ettől nő a magányosság érzése, lényegében mindenki rajtaveszt. Tévhit, hogy csak az időseket vagy az egyedül élőket érinti a probléma, már egészen kisgyerekkortól is megjelenik. Vannak, akiket csak hosszabb-rövidebb ideig sújt, míg másokat egy egész életen át.
Mit lehet rá a megoldás?
Apró lépések egymás felé. Őszinteség, odafigyelés, nyílt kommunikáció. Meg kell keresni azokat az embereket, akikkel szívesen időzünk és velük minőségi kapcsolódást létrehozni. Megkérdezni a másiktól: hogy van? És érdeklődően meghallgatni a választ. Olyan banálisan hangzik, mégis sokszor már ez is nehezen megy. Ha az első lépést sikerül megtenni, a többi már könnyebben fog menni.
A változás rajtunk múlik, tegyünk érte!
