A kaláka, azaz a társasmunka közösségformáló ereje elvitathatatlan volt.
Faluhelyen a takarmánybehordás, a szüreti munkálatok, a vályogverés és a házépítés feladatkörei is nagyobb társaságokban zajlottak. Mindenki ismert mindenkit, mindenki segített mindenkinek, aki az ilyen feladatokból kimaradt, nem számíthatott túl sok jóra.
Olyan munkák voltak ezek, amiket lelkiismeretesen kellett végezni, aki becsülettel tette a dolgát a társaság elismert és megbecsült tagjává vált, aki szintén bármikor számíthat a többiek segítségére. Mindenki csinálta, amihez értett, és amíg a munka haladt, a fazékban készültek a finomságok, a gyerekek a környéken játszottak, végül közösen ültek asztalhoz. Bár valószínűleg sok pálinka is fogyott, és a házak mintha soha nem készültek volna el teljesen, volt valami, ami felbecsülhetetlen érték volt: az összetartó közösség.
Mindenki egyért, egy mindenkiért alapon épültek sorra a házak, teltek meg a takarmánytárolók, és készült el a bor is, amit minden résztvevő egy kicsit a magáénak érzett. Beszélgetések, nevetések, pletykák és viták is tarkították a közös munkát, nem mindenki csak a saját dolgával volt elfoglalva.
Hoztak, amit tudtak: alapanyagot, szerszámot, ennivalót vagy tudást és apránként minden feladat elkészült, együtt. Ha a szomszédnál tetőt kellett cserélni, ha disznót kellett vágni, ha segíteni kellett vetni, mindig akadt, akire lehetett számítani. A szívesség volt a cserealap, amiből mindenki részesülhetett, aki maga is tett bele.
Manapság mintha kiveszőben lenne, vagy őrizzük még a kaláka romantikáját?
Nyitókép: Fortepan/Mészáros Zoltán/45084
