Van egy nap az évben, amikor nemcsak hangok szólalnak meg a színpadon, hanem egy egész nemzet története is. November 7-én, Erkel Ferenc születésnapján ünnepeljük a magyar opera napját – azt a pillanatot, amikor a zene és a haza egyszerre talált egymásra. Mert Erkel nemcsak dallamokat írt: ő volt az, aki a magyarság hangját komponálta meg.

Egy karmester, aki nemcsak vezényelt, hanem nemzetet teremtett

Erkel Ferenc 1810-ben született Gyulán, és már gyerekként különleges tehetséget mutatott. Zongorázott, zenét szerzett, de a legfontosabb, hogy hitt abban: a zene képes összekötni az embereket. A 19. század közepén, amikor Magyarország önállóságért és identitásért küzdött, Erkel megmutatta, hogy a hazafiság nemcsak karddal, hanem kottával is kifejezhető.

A Bánk bán – amikor az opera a nemzet lelke lett

Amikor 1861-ben bemutatták a Bánk bánt, a közönség nemcsak egy előadást látott, hanem saját sorsát is. A fájdalom, a becsület, a hűség és a hazaszeretet mind ott zengtek Erkel zenéjében. Bánk bán áriái nemcsak a színpadon szólnak, hanem a magyar lélek mélyén is. Talán ezért van az, hogy ha ma is meghalljuk a híres „Hazám, hazám”-ot, ugyanazt a borzongást érezzük, mint akkor: ez mi vagyunk.

A zeneszerző, aki a történelem kottáját írta

Erkel több volt, mint zeneszerző. Ő volt a magyar zenei élet motorja, karmestere, szervezője és tanítója. 1853-ban megalapította a Filharmóniai Társaság Zenekarát – a mai Nemzeti Filharmonikusok elődjét –, és vezényelte az Operaház megnyitóját is 1884-ben. De talán a legnagyobb ajándék, amit a nemzetnek adott, a Himnusz volt. Amikor Kölcsey szövegéhez zenét írt, nem is sejthette, hogy ezzel évszázadokra dallamot ad Magyarország szívverésének.

Az opera nem poros, hanem szenvedélyes

Sokan gondolják, hogy az opera távoli, nehezen érthető műfaj. Pedig ha közelebb hajolunk, kiderül: az opera maga az élet – csak hangosabban. Benne van minden, ami emberi: szerelem, árulás, féltékenység, hűség, bátorság és humor. Az opera nemcsak a múlt dísze, hanem a jelen drámája is, ahol a zene elmondja azt, amit a szavak nem tudnak.

Miért fontos ma Erkel öröksége?

Mert minden alkalommal, amikor megszólal a Himnusz, a színházban felhangzik a Bánk bán, vagy a rádióban eljátsszák a Hunyadi László egy részletét, mi magunk is részesei leszünk annak, amit Erkel elindított. Ő nemcsak zenét hagyott ránk, hanem önazonosságot.

November 7. így nemcsak a magyar opera ünnepe, hanem annak az emléke is, hogy a zene képes összekötni generációkat, érzéseket, múltat és jelent. És talán, ha Erkel ma is köztünk lenne, csak ennyit mondana: „A zene nem a füleknek szól – a szíveknek.”