Megbénult az ország.
Ez volt az a tél, amire mindenki emlékezik: káoszba fulladt az ország, csak esett és esett, a hó alól nem látszottak ki az autók, bezártak az iskolák, és volt, ahol tankokkal hozták az élelmiszert. 1987. január 12-13-án repkedtek a mínuszok, nagymennyiségű hó esett, az átfúvások következtében volt, ahol 2 méter magasan állt a torlasz.
Olvasóink is szívesen emlékeztek vissza ezekre a januári napokra, amikor azt kérdeztük, hogy miként élték meg az emlékezetes Mesetelet.
Volt, akinek a szülők házához kellett mennie segíteni, mert attól féltek, hogy bedől a kerítés. Akad, aki élelmezésvezetőként munkatársaival együtt azért küzdött, hogy többezer ember ne maradjon éhen a nagy hó és hideg ellenére.
Van, aki arról mesélt, hogy katonák fordították vissza az útról – nem engedték őket tovább, nehogy elakadjanak. Volt, aki úton volt, és el is akadt az autópályán, ami járhatatlanná vált. Mások tankkal vagy éppen daruval szállították a kenyeret. Sőt, még olyan is volt, akit elzárt a havazás a külvilágtól és egy hétre kényszerszabira ítélt!
Egy Olvasónk büszkén mesélte, hogy soha nem késett a munkahelyéről, pedig 30 km-re járt, még ebben a hatalmas hóban is be tudott menni. Volt, aki a cudar időben 5 km-t is bevállalt gyalog, hogy beérjen. Minden elismerésünk! Nem volt mindenki ilyen szerencsés, sokan mondták, hogy nem tudtak bejutni a munkába. Az egyik Olvasónk viszont nem adta fel, az áramszünet miatt a villamosról lábbuszra váltott és úgy küzdötte be magát a Ruhagyárba, –19 fokban, hóviharban – pechjére, mert ott sem mentek a gépek, így hazaküldték.
Megvolt a romantikája ennek a télnek: sokan a szépséges részt hangsúlyozták.
Hatalmas volt a hó, a gyerekek imádták, az elzártság és a rendkívüli helyzet összehozta az embereket. Mindenki segített mindenkit, krumplis pogácsát sütöttek, ha nem volt kenyér. Figyeltek egymásra, közösen küzdöttek az elemekkel.
További képek ebből az időszakból itt és itt találhatók.
