Lenyűgöző élni akarás.
A ’Tenerei fa’ egykoron a Föld legmagányosabb fája volt. A legközelebbi társai 400 km-re nőttek, az akácia egyes-egyedül álldogált a homoktenger közepén. Mementóként hirdette a Szaharában, hogy egykoron ott dús, buja erdő terült el. A körülmények azonban az évezredek alatt megváltoztak, az erdő eltűnt, a túlélő fácska pedig egyedül állta a történelem viharait.
Annyira ismert volt, hogy jelzőpontként használták a karavánok, és még a térképekre is felkerült, mint beazonosítható pont a kopárságban.
A fa évszázadokat élt túl a sivatagban, de ennek vége szakadt 1973-ban, amikor egy részeg teherautósofőr nekiment és kidöntötte a helyéről.
A Tenere régiót nem borította mindig sivatag. A történelem előtti karbon időszakban tengerfenék terült el itt, később pedig trópusi esőerdő burjánzott. Dinoszauruszok vándoroltak a vidéken, krokodilszerű hüllők vadásztak. Az ember már 60 000 éve, a paleolit korban megjelent a területen. Az itt élők vadásztak, kőeszközöket készítettek, később barlangi festményeket alkottak.
A klíma változása a területet sivataggá változtatta, az erdőségek elpusztultak. Évente átlagosan 2,5 cm csapadék esett, ami csak nagyon kevés vegetációt eredményezett. A víz még a földfelszín alól is eltűnt. A 20. század elején egy kis csapat tüskés, sárga virágú akáciafa maradt csupán a növényzet, amiből az idők során egyetlen egy példány élte túl.
Miután a fát kidöntötte az autó és élete véget ért, elpusztult törzse a Nigeri Nemzeti Múzeumba került. Azóta pedig az egykori fa helyén felállításra került egy egyszerű fém szobor is.
