Mintha egy kimondatlan elvárás lenne a társadalom részéről a lesújtó diagnózis után a halált várni.
A betegségek többé-kevésbé átszövik az életünket. Vannak, amiket hamar kiheverünk, míg másokat sokára, de vannak olyanok is, amikkel meg kell tanulni együtt élni, vagy bizonyítottan közelebb hozzák az elkerülhetetlen véget. Az, akivel közlik, hogy rákos, és nincs sok ideje hátra, mit tehet?
Az egyik, hogy elhagyja magát, és beletörődik abba, hogy ennyi jutott. Gyógyszereken élve, ágyban fekve, a szomorú szemek kereszttüzében tölti el a hátralevő időt.
A másik, hogy kihasználja azt, amire még van lehetősége.
Azokra, akik ezt az utat választják és a halálos diagnózissal a zsebükben bepakolják a bőröndjüket, maguk köré gyűjtik a szeretteiket, és kalandtúrára indulnak, előszeretettel nézik ferde szemmel vagy titulálják őrültnek. De, miért is kell ezt elítélni? Jobb lenne, ha valaki magányba és önsajnálatba burkolózva töltené a napjait? Vagy nem egyedül, de úgy, hogy mindenki sajnálkozik körülötte, akiknek mindig ott egy kikívánkozó könnycsepp a szemük sarkában?
A pozitív élményeknek lehet fájdalomcsillapító és gyógyító hatása, az ilyenek segítenek átvészelni a kórtermekben töltött kínzó kezeléseket, amikor az ember az infúzióhoz kötve bámulja a plafont. Egy kis kirándulás, egy kis kaland, az illatok, az ízek, a látványok, akárcsak egy pillanatra is, de elfeledtetik a betegséget. Élni addig kell, amíg lehet, miért vennének el ezt bárkitől is?
