Ha elhiszel mindent, amit a hírekben olvasol, akkor már biztosan tudod, hogy a krumpli öl, a sajt álmában fojt meg, és az ujjaid hossza elárulja, kibe szeretsz bele. Vagy mégsem? A statisztikák világában semmi sem fekete-fehér – és gyakran az sem igaz, ami elsőre annak tűnik.
A rizikó, ami csak papíron ijesztő
Emlékszel a hírre, miszerint a sült krumpli megduplázza a halálozási kockázatot? Ijesztő, ugye? Csakhogy a tanulmányban szereplő 60 éves férfiak alapból 1 százalékos halálozási kockázattal élnek – a „dupla kockázat” tehát 2 százalékot jelent. Szóval száz emberből kettő halna meg, 98 pedig tovább élne, miközben hetente háromszor krumplit eszik. Ez a különbség már nem is tűnik olyan végzetesnek.
Ezt hívják relatív kockázatnak – a számok nagyobbnak látszanak, mint amilyen valójában a jelentőségük. Ha valaki azt mondja, hogy valami „kétszeresére növeli a veszélyt”, mindig kérdezd meg: kétszerese minek?
Korreláció nem egyenlő ok-okozattal
A finn „bababox” története az egyik legszebb példa erre. Amikor Finnországban bevezették az újszülötteknek járó kartondobozos kezdőcsomagot, az ország csecsemőhalandósága meredeken csökkent. Mindenki a bababoxot dicsérte – pedig a valódi változást az hozta, hogy a csomag átvételéhez kötelezővé tették a korai orvosi vizsgálatokat. Nem a doboz mentett életeket, hanem a tudatosabb szülői gondoskodás.
Ez a klasszikus hiba neve: összefüggés nem okozat. Két dolog együtt történik, de nem feltétlenül hatnak egymásra. A statisztika nem mindig mondja meg, mi az ok, csak azt, hogy valami együtt mozog.
A hibahatár, ami mindent felborít – és a politika, ami rátesz egy lapáttal
Amikor híreket olvasunk – például arról, hogy az állástalanok száma „270 ezerrel csökkent” –, ritkán beszélnek a hibahatárról. A valóságban ez a szám egy plusz-mínusz tartomány, mondjuk 263 ezer. Ez azt jelenti, hogy a valós csökkenés akár csak 7 ezer is lehetett, vagy épp félmillió. Ugyanez a logika érvényes a közvélemény-kutatásokra is: ha a két jelölt között 2 százalék a különbség, de a hibahatár 3, a verseny valójában döntetlen.
És itt jön be a politika. Nem ritka, hogy a hírek egyik vagy másik oldala a számára kedvező adatot emeli ki: „X párt vezet 2 százalékkal!” – harsogja az egyik cím, miközben a valóságban ez a különbség bőven beleesik a hibahatárba. Vagy ott van a másik klasszikus: hányan voltak egy tüntetésen? Egyes híradások szerint „tízezrek”, más források szerint „alig pár százan”. A különbség gyakran nem a szemmel, hanem a szándékkal mérhető.
A statisztika tehát nem hazudik – de az értelmezése mindig emberi. És ahol emberek vannak, ott megjelenik a torzítás is, tudatosan vagy tudattalanul.
A számok mögé kell nézni
A statisztika önmagában nem ellenség – épp ellenkezőleg, segíthet tisztábban látni a világot. Csak tudni kell olvasni a sorok között. Legközelebb, amikor egy hír azt állítja, hogy „egy tanulmány szerint…” vagy „felmérések alapján…”, állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg:
- mekkora volt a mintavétel?
- mekkora a hibahatár?
- ki rendelte meg a kutatást?
- és legfőképp: vajon mi az, amit nem mondanak el?
A számok nem hazudnak – de azok, akik értelmezik őket, néha kicsit… túloznak. És ilyenkor a legjobb védekezés nem a hitetlenség, hanem az egészséges kétkedés.
