Reggel, amikor kinyitotta a szemét, körülnézett a szobában és késként hasított a szívébe a felismerés, hogy megint egyedül ébredt.

Így megy ez már egy hete, minden nap. Az ágyból lassan kikelve a fürdőbe vezetett az útja. A tükörben hosszasan nézte magát, apránként tapogatta végig ráncait, amit az idő vésett a bőrébe. Emlékfoszlányok törtek rá a vonalak mentén haladva. Mély volt a barázda, ahol mosolygott, amit a kertből behozott szál virág csalt az arcára olyan gyakran. Erős volt a homlokán is, amit az aggodalom festett, amikor az orvos azt mondta, már csak hetek vannak hátra.

Ahogy a hajkefével végigsimította hófehér haját, felsejlett a tükörben a fiatalsága is. Felidézte, amikor gyönyörű, hosszú, ébenfekete haja lágyan omlott a vállára. Látta maga előtt a tükörben a háta mögött álló fess fiatalembert is, aki ilyenkor mindig a vállára tette a kezét és huncut mosollyal az arcán csak annyit mondott: „még mindig gyönyörű vagy”.

54 éven át látta gyönyörűnek az az ember, aki nincs már. Egy hete ébred magányosan, de szoros kontyba fogja a haját, mint máskor is. Nem járja, hogy kósza hajszálak lebegjenek a reggelikészítés felett. A konyhába menet hosszú, fekete kardigánjának szárába fúrja az orrát a kutya. Már ő sem lát jól, szemeit hályog borítja, léptei lassabbak, és a hallása sem a régi, de kitart. Érzi a szomorúságot, hogy valami megváltozott, kettesben maradtak, együtt reggeliznek. Tudják, hogy ki hiányzik, sorstársakká kovácsolódtak, már csak egymásra számíthatnak. Együtt mennek aztán a baromfiudvarba, hiszen a tyúkoknak enni kell és a kertben is sok a tennivaló még.

Hátul ott a sok gyönyörű virág, köztük az is, amiből gyakran kapott egy szálat. Egyet letép és a mellkasához szorítja, mosolyra húzódik a szája és könny szökik a szemébe. Az égre néz és a gomolyfelhők mögül egy pillanatra kisüt a nap. Egy kicsit enyhül a fájdalom, amikor látja maga előtt azt a huncut mosolyt és beleszagol az ismerős virágillatba. Rájön, hogy nincs egyedül, mert az összes emlék benne él és érzi, hogy egyszer még találkoznak. Az élet mégis megy tovább, tudván, hogy valaki vár rá…