Kórházba senki sem szívesen megy, de néha muszáj.

Hajnal 5. Álmos nővérek botorkálnak elő, hangos jó reggelt felkiáltással ébresztenek, kötelező vérvétel és vérnyomásmérés, van, aki fiolát is kap a vizelethez. Utána tessék pihenni! Közeledik a műszakváltás. A mosdóban megnő a forgalom, a neon élesen hasít az ember agyába.

Hamarosan megérkeznek a nappalos nővérek, a takarítók, és növekszik a zsivaj. Csapódnak az ajtók, hangos nevetés szűrődik be a csendes nyüszítések közé, hatalmas robajjal érkezik a reggelit szállító kiskocsi. Miután elül a zaj, a nővérek körbejárnak ismét és megnéznek mindenkit. Vannak köztük rutinosak, kedvesek, elhivatottak és olyanok is, akiknek inkább kiképzőtisztnek vagy adóellenőrnek kellett volna menniük. Súlyos probléma, ha nincs rend az ágy melletti szekrényen. “Gyorsan rakjon rendet, mielőtt jön a vizit!” hallatszik, mire az embert megszállják a tábori körletrendes emlékei. Amikor az ember fájdalomtól bénultan fekszik lényegében magatehetetlenül, lehet, hogy nem az az első, amin morfondírozik, hogy párhuzamosan álljon a saját bögre az evőeszközökkel és a vécépapírral a csöpp kis szekrényen. Itt most mégis ez a fontos. Tényleg ez a fontos?

Hirtelen megnő az izgalom, mintha Erzsébet királynő fogadására készülnének, léptek hallatszanak, érkezik a vizit. Öt orvos, két nővér, pár tanonc jár ágyról ágyra. Mindenkinek fennhangon vázolják a baját, a kezelését, néha tanakodnak is kicsit. Sokszor nem egyhangú a döntés a kezelést illetően, de a rangsorban legmagasabb poszton lévő dönt. Ha szerencsénk van, jól. De nincs mindig szerencsénk. Fejenként 2 perc áll a rendelkezésünkre, panasz esetén keresnek megoldást. Vagy nem. Mert majd elmúlik. Vagy nem. Mindenesetre suhannak is tovább. Végre egy kis nyugalom, talán. De mire elaludna az ember, újabb vérvétel és/vagy vérnyomásmérés következik. Aztán az ebéd. Vagy hogy fel kell kelni. Vagy a szobatársak, telefonok, huzatban csapódó ajtók, betegszállítók…

Délután látogatók is jöhetnek, csak a szobába nem nagyon. Ez egy intenzív szoba, itt nincs mászkálás. A kedvesebb nővérek köpenyben engedik a hozzátartozókat a felkelni képtelen betegekhez rövid időre, a szigorúbbak fennhangon oktatják ki őket sterilitásról egy-egy csótány eltaposása közben. Mert itt kérem szabályok vannak és rendnek kell lenni! Szinte érezni a levegőben a hatalom diadalát a józan ész felett, mellőzve bármi emberséget.

Hallani, ahogy mesélnek az ápoltak a szeretteiknek. Volt, aki rutinbeavatkozásra jött, négy óra múlva mehetett volna haza, ennek már három napja. Két éjszakát zokogott át a fájdalomtól. Más harmadjára került vissza. Volt, akit a mentő hozott be ismét, miután hazaküldték, hogy jól van. Kéne még neki ruha, mert nem készült bent lenni.

Estére újabb váltás jön, talán megint kedves nővér lesz. A vacsorát a gyógyszerkínálat követi, fájdalomcsillapítót és altatót kínálnak. Itt legalább még van. Éjjel probléma esetén lehet segítséget kérni az ágy fölötti telefon gombján. Már ha működik. Lassan csendesedik a zsivaj, de sosem szűnik meg teljesen. Tessék pihenni!

Egy maréknyi elhivatott, odaadó, becsületes orvos, ápoló és más kórházi dolgozó küzd a nemtörődöm, hatalmaskodó, kontár, lelketlen többséggel szemben egy roskadozó, túlterhelt, hiányos rendszerben. Jól hangzik, hogy világszínvonalú az egészségügyünk, de nem mindegy, hogy a svájci vagy az etióp ellátáshoz viszonyítunk. Könnyen állítják a magánkórházakban gyógyulók, hogy minden teljesen rendben van, miközben a közkórházak valósága a passzírozott parizer és potyogó csempék, hatalmas hiányosságokkal, műhibákkal tarkított hétköznapok és az a már nem túl sok ember, akikből nem ölték ki a segíteni vágyást teljesen. Még…

A nyitókép csak illusztráció!