Madarak a tányéron.
St. Kilda egy távoli sziget Skóciában, annak nyugati részén, a Külső-Hebridák legnyugatabbra eső tagja. A földdarab csipkézett gránittömbökkel, hatalmas, tornyosuló sziklákkal tűzdelt, ráadásul a vad, észak-atlanti időjárás sújtja. Annyira erős szél fúj itt, hogy a fák képtelenek nőni, megmaradni.
Ezen zord körülmények között talált magának életteret egy apró közösség, amelynek tagjai főként tengeri madarakat fogyasztva éltek. Vadászó-gyűjtögető életmódot folytató férfiak, nők és gyerekek laktak itt egészen a 20. század harmadáig.
St. Kilda kb. 4 ezer éven át folyamatosan lakott terület volt. Az egyetlen települése, Village Bay az alacsonyan fekvő, legnagyobb szigeten, Hirtán helyezkedett el. A szeles föld nem volt alkalmas a növénytermesztésre. Az itt élők csak némi zabot, árpát, krumplit tudtak nevelni, de a kemény szelek és a sós víz gyakran tönkretette a termést. A tenger túlságosan háborgó, viharos volt a halászathoz, ezért nem tudtak halat fogni sem. Az egyetlen lehetőség a madarak elkapása volt, mivel szárnyasokban bővelkedett a sziget.
St Kilda szigetén számos faj költ: szulák, óriáshojszák, lundák, sirályhoszák. A madarak vadászata nem egyszerű, de a szigetlakók mesterei voltak ennek. Tavasszal és nyáron a férfiak mezítláb másztak le a sziklákon kötelek segítségével és fiókákat, tojásokat gyűjtöttek a fészkekből. Állítólag minden lakó évente 115 lundát megevett. Semmi sem veszett kárba: a tollakat a párnák és dunyhák tömésére használták, a szulák bőréből cipőt készítettek, a sirályhojsza gyomrában lévő olajat pedig üzemanyagként hasznosították. A madarak csak az év felében voltak elérhetőek, mivel ősszel és télen az Atlanti-óceán felé vándoroltak. Az éhezés ellen a szigeten élők úgy küzdöttek, hogy kőrakásokat építettek, amelyekben madarak tetemét tárolták.
A 19. század közepén megjelentek az első turisták is a szigeten, és a szigetlakók is eljutottak a szárazföldre. A külvilággal való intenzívebb kapcsolat megmutatta nekik, hogy másként, könnyebben is lehet élni. A lakók élelmiszereket, építőanyagokat, benzint importáltak és függeni kezdtek az ellátmányoktól.
Az I. világháború alatt a királyi haditengerészet itt állomásozott, aminek következtében a kommunikációs csatornák is fejlődtek és rendszeresen jöttek a szállítmányok is. Amikor a harcok véget értek, a sziget felé elvágták ezt az utánpótlást, hirtelen élelmiszerhiány jelentkezett és az orvosi ellátás is megszűnt. Az itt élők egyre elszigeteltebbnek érezték magukat, egyre nagyobb hiány mutatkozott az alapvető cikkekből.
Az utolsó felvonás egy fiatal nő halálával érkezett el, aki vakbélgyulladás miatt hunyt el 1930-ban, miután a szárazföldre vitték gyógyítani. A szerencsétlen eset következtében a közösség úgy döntött, hogy elhagyják a szigetet. 20 lakos írta alá azt a petíciót, amelyben a kormánytól segítséget kértek az evakuáláshoz.
1930. augusztus 29-én a maradék 36 lakost kitelepítették és a szárazföldön biztonságos helyre költöztették. 1986-ban a sziget Skócia első világörökségi helyszíne lett, egyaránt kiemelkedő jelentőségű természeti és kulturális értékei miatt. Napjainkban turisták ezrei keresik fel az elhagyatott, távoli földdarabot. 2016-ban elhunyt az utolsó olyan ember is, aki még a szigeten látta meg a napvilágot és 8 évesen telepítették ki a szülőföldjéről.
