Fájdalmas szembesülés.
1995-ben, 61 éves korában Alzheimer-kórral diagnosztizálták William Utermohlen amerikai képzőművészt. A betegségre válaszul a Londonban élő férfi azonnal egy önarckép-sorozat rajzolásába fogott. A diagnózis idejétől egészen 2000-ig, amikor is egy ápolóotthonba került, nagyon erőteljes és tűpontos dokumentációt kaphatunk a fájdalmas leépüléséről, amely végül demenciába torkollott. A képeken keresztül megérthetjük, hogy mi zajlott a fejében, miközben az állapota rohamosan romlott.
Utermohlen képei élesen bemutatják, hogy milyen pusztítást végez az Alzheimer-kór.
Miközben a művész egyre többet küzdött, hogy kapcsolatot tartson a külvilággal, a művei egyre laposabbak, absztraktabbak, elnagyoltabbak lettek. Elvesztek a részletek és a térbeli értelmezés.
2000-ben elérkezett az a pont, amikor a memóriája és a technikai képességei annyira leromlottak, hogy már nem volt képes ceruzát venni a kezébe. Az utolsó portréja sokkoló: már csak egy felfirkált koponya, néhány vonallal jelzett arcvonás kíséretében.
„Szívszaggató látni a képeken William intenzív erőfeszítéseit, hogy elmagyarázza megváltozott valóját, a félelmeit, a szomorúságát” – összegzi Utermohlen özvegye, Patricia, aki 2006-ban egy esszét írt férje munkáiról. A feleség elmesélte, hogy a férfi még a betegség kezdetekor is rajzolt, a nap minden percében. Ismerősei szerint már 2000-ben meghalt, amikor nem volt képes többé festeni és rajzolni. Utermohlen végül 2007-ben hunyt el, de addigra már messze nem volt önmaga.
