Január első napjaiban gyakran ugyanaz a jelenet ismétlődik. Az ember ül az asztalnál egy bögre teával, kicsit még fáradt, kicsit már előre aggódó, és próbálja kitalálni, hogy ez most még ünnepi kóma, vagy már az új év. A fejében ott zsong a naptár összes tiszta lapja, és valahol a háttérben felsorakoznak a fogadalmak is – fegyelmezetten, mint egy túl motivált sorfal. Ilyenekkel: idén tényleg minden nap sétálok. Nem eszem édességet csak hétvégén. Végre rend lesz a fiókban, a fejemben, az életemben. És közben ott motoszkál az érzés: mintha már most le lennénk maradva. Pedig még el sem kezdődött igazán az év.
Amikor a fogadalom már az elején fáraszt
Sokan tapasztalják, hogy a fogadalmak nem lelkesítenek, hanem inkább nyomasztanak. Olyan érzés, mintha január elsején máris kaptunk volna egy teljesítményértékelést, pedig még fel sem keltünk rendesen. Nem azért, mert nem szeretnénk változni, hanem mert a lista túl hosszú, túl hangos, túl idegen.
Mintha nem is magunknak írnánk, hanem valami láthatatlan elvárásnak. Olyasminek, ami azt sugallja: most kell jobb emberré válni, különben elkéstél.
Mikor lett kötelező újrakezdeni január elsején?
Érdekes, hogy ez a kényszeres újrakezdés viszonylag új jelenség. Régen az év eleje nem a nagy tettek ideje volt, hanem a tervezésé. Az emberek számba vették, mi vár rájuk tavasszal, mit kell majd akkor elkezdeni. A tél nem a bizonyításról szólt, hanem a túlélésről, a felkészülésről, a lassú átgondolásról.
A fogadalomhiba, amit szinte mindenki elkövet
Sokan nem azt ígérik meg januárban, amire valóban szükségük lenne, hanem azt, amiről úgy érzik, illik. Mintha létezne egy láthatatlan fogadalomellenőr, aki január elsején végigkopogtat, és rosszallóan jegyzetel, ha nincs legalább három ambiciózus tervünk. Így lesznek a fogadalmak hatalmasak, általánosak, és hamar elérhetetlenek. Olyasmik, mint hogy „mostantól egészségesen élek”, miközben senki nem tudja pontosan, ez mit jelent egy januári kedden, délután négykor.
A test és a mindennapok ritmusa azonban nem igazodik egy naptárhoz. Hiába írjuk le szépen egy füzetbe, attól még nem gyorsul fel.
Január biológiája nem partner a nagy változásokban
Januárban kevesebb a fény, lassabb az anyagcsere, a szervezet még az ünnepek terhelését dolgozza fel. Ilyenkor nagy átalakulásokat elvárni magunktól olyan, mintha télen akarnánk virágzást. Nem lehetetlen – csak rendkívül kimerítő.
Az elengedés pillanata
Van egy csendes felismerés, ami sokaknál január elején megszületik. Többnyire egy délután, amikor már harmadszor gondoljuk azt, hogy holnaptól tényleg, majd inkább leülünk még egy teára. Amikor rájövünk: ezek a fogadalmak most nem segítenek. Inkább nyomnak. Ekkor történik az elengedés. Nem látványosan, nem hangosan, csak egy belső döntéssel. Most nem ezt erőltetem.
Elengedni nem annyi, mint feladni
Az elengedés nem azt jelenti, hogy semmi nem változik. Csak azt, hogy nem egy dátumhoz kötjük a változást, hanem a saját életünkhöz. Lehet, hogy februárban jön el az ideje. Vagy tavasszal. Vagy egy teljesen hétköznapi napon, amikor egyszer csak természetesnek tűnik.
Mi marad a fogadalmak után?
Sokaknál az apró, rugalmas döntések maradnak meg. Például az, hogy ma nem akarunk mindent megoldani, csak elmegyünk egy rövid sétára. Vagy hogy nem fogadjuk meg, hogy soha többé nem eszünk édességet, csak azt, hogy most nem.
Nem hősies vállalások ezek, hanem élhetőek. Kevesebb kényszer, több figyelem. Nem nagy ígéretek, hanem finom irányváltások. Ez a hozzáállás felszabadító, mert leveszi a vállunkról azt a terhet, hogy most rögtön más emberré kell válnunk.
A fogadalom nem ellenség
Nem a fogadalommal van baj, hanem azzal, ahogyan használjuk. Ha most január elején úgy érzed, hogy bizonyos ígéreteket elengednél, az nem gyengeség.
Inkább annak a jele, hogy figyelsz magadra. És ez sokkal stabilabb alap bármilyen változáshoz, mint egy túlírt újévi lista.
