A világ rohan, és mi is vele, de útközben mintha egyre több dolgot vesztenénk el.
A felgyorsult élet, a modern technika vívmányai már lehetővé teszik, hogy bárkit és bármit elérhessünk pillanatok alatt. Mindig sietünk, minden azonnal kell. Ez a feszített tempó megköveteli a maga jussát, a fizikai és lelki egészségünket is megviseli.
Olyan, mintha mindig, mindenki dühös lenne. Az emberek blazírt arccal menetelnek az életükben, addig a pontig, amíg nem kúszik be a legapróbb konfliktus az életükbe. Sorba kell állni? Valaki véletlenül meglökött a buszon a táskájával? A kasszás véletlenül 50 forinttal kevesebbet adott vissza? És már robban is az összes frusztráció! Keresetlen szavak, fékezhetetlen hangerő, sokszor vulgáris stílus. Tényleg a legapróbb dolgokat is így kell már kezelni?
Hová lett a tolerancia? Hová lett, hogy kulturáltan hagytuk egymást hibázni, és egy őszinte bocsánatkéréssel szépen orvosolni lehetett az ilyesmit? Tényleg itt tart a világ, hogy mindenki utál mindenkit? A fiatalok az időseket, az idősebbek a fiatalokat, a férfiak a nőket, a nők a férfiakat, a középkorúak egymást, mindent és mindenkit, ami nem rántott hús vagy pálinka?
Kell a tolerancia. Kell az empátia. Kell élni és élni hagyni egymást. Kell mosolyogni. Kell elnézést kérni. Kell, hogy ne engedjük eluralkodni a gyűlöletet. Kell, hogy megtaláljuk azokat az értékeket, amelyek elveszni látszanak. Kell, hogy újra divatba jöjjön egymás tisztelete. Kell, hogy néha elszámoljunk 10-ig, amíg beleképzeljük magunkat a másik ember helyzetébe. Kell, hogy változtassunk. Kell, hogy kedvesek legyünk.
Csak az indulatok ösvényén egy élhetetlen világba vezet az út. Te sem oda akarsz tartani, ugye?
