A boldogság egy megfoghatatlan misztikum, amit mindenki keres.
Idővel aztán eljön a pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy a boldogságot hiába keresi, az csak pillanatok sorozata, amit maga készít. Nem egy kívülről jövő csoda, hanem egy látásmód, ahogy megtanulja értékelni az örömöket. Ha körülnézünk nem sok mosolygó arcot látunk, ki marad életvidám 50 felett? Min múlik ez?
Ebben az életkorban az ember már túl van sok mindenen, jó eséllyel elérte az életközépi válság is, és az öregedés első jelei. Szembesül az idő rohanásával és médiában is leginkább orvosságok reklámarcaként találkozik ezzel a korosztállyal. Felmerülnek benne olyan kérdések is, hogy ott tartok, ahol szeretnék? Megvalósítottam, amikre vágytam? Olyan ember van mellettem, aki támogat és megbecsül? Ha nincs, miért nincs? Ha nem tetszik az életem, érdemes még változtatnom rajta?
Ha valaki önazonos és foglalkozott magával (is), a vágyaival, és az álmaival, úgy érzi ott van, ahol lennie kell, akkor nagyobb valószínűséggel tartotta meg az életvidámságát azokkal szemben, akik pusztán csak kötelességből, rossz érzéssel, megalkuvással élik a mindennapjaikat. Persze az alapvetően vidám és boldog embereknek is vannak problémái és pocsék napjai, mégsem taszítja őket a depresszió legmélyebb bugyraiba a gondok érkezte. Nehéz megbirkózni a változásokkal, a már felnőtt gyerekek kirepültével, az idős rokonok gondozásával, és megannyi kihívással, ami nap, mint sokakat érint. Erre jönnek még az anyagi és/vagy egészségügyi problémák, a járvány, és a többi, ami kikezdi az idegeket, időnként mindenki elfárad.
Ahhoz, hogy visszanyerje valaki a lelkesedését és jó kedvét, kevés csak a testtel foglalkozni, az elmével és lélekkel is kell! Fontos, hogy hasznosnak érezze magát, hogy legyenek olyanok körülötte, akikben bízhat és szerethet, hogy aktív maradjon. Sosem késő belevágni valami újba,vagy felfrissíteni valami régit, ami örömet okoz. Ha később visszatekintünk az életünkre az szóljon arról, hogy jól éreztük magunkat benne!
