Van egy nap a farsang sűrűjében, amely nem kér engedélyt, nem magyarázkodik, csak leül az asztalhoz, és addig marad, amíg minden morzsa el nem fogy. Ez a kövércsütörtök. Egy régi, kissé pajkos, nagyon is emberi ünnep, amelyben benne van a tél búcsúja, a böjt előtti megállás, és az az ősi tapasztalat, hogy néha jólesik bűntudat nélkül jóllakni.
Egy nap, amikor nem volt szabad spórolni
A kövércsütörtök hagyománya mélyen gyökerezik a magyar paraszti kultúrában. A farsang utolsó előtti csütörtökje volt ez, közvetlenül a böjt szigora előtt. Úgy tartották, ezen a napon vétek lett volna mértéket tartani. A kamrák megnyíltak, a füstölt hús, a kolbász, a szalonna, a tepertő, a frissen sült fánk mind előkerült.
Nemcsak lakoma volt ez, hanem egyfajta biztosítás is. A hiedelem szerint aki kövércsütörtökön nem eszik eleget, annak egész évben szűkös marad a sora. A jóllakás így nem falánkság volt, hanem előrelátás.
A fánk, ami összeköt generációkat
Ha van étel, amely egybeforrt kövércsütörtökkel, az a farsangi fánk. Könnyű, levegős, olajillatú, porcukros – és mindig egy kicsit más, attól függően, ki készíti. Nagymamák kézírásos receptjei, konyhákban öröklődő mozdulatok, türelmes kelesztés, és az a bizonyos fehér szalag a fánk oldalán.
A fánk nemcsak édesség, hanem emlék. Egy falat gyerekkor, egy délután a sparhelt mellett, egy történet, amit evés közben meséltek el.
Miért volt fontos a „túlzás”?
A kövércsütörtök lényege éppen az volt, hogy egyszer szabad túlzásba esni. A böjt előtti utolsó nagy lakoma segített testben és lélekben is felkészülni a visszafogottabb időszakra. A népi gondolkodás jól ismerte az egyensúlyt: nem lehet mindig szűken élni, de mindig bőségben sem.
Ez a nap a kiengedésről szólt. A nevetésről, a közös evésről, a téllel való elszámolásról. Arról, hogy mielőtt befelé fordulnánk, még egyszer együtt vagyunk.
Kövércsütörtök és a torkos csütörtök kapcsolata
A kövércsütörtök sokak fejében összemosódik a ma is ismert torkos csütörtökkel, nem véletlenül. A gyökerük közös: mindkettő a böjt és az önmegtartóztatás előtti, illetve utáni „feloldásról” szól.
A hagyományos rend szerint kövércsütörtök a farsang végén állt, közvetlenül a nagyböjt előtt. A torkos csütörtök viszont már a böjt része volt: a hamvazószerdát és a böjt első napjait követő csütörtök, amikor a szigor ideiglenesen enyhült. Ilyenkor a néphit szerint még egyszer meg lehetett enni a farsangról megmaradt ételeket, mielőtt valóban elcsendesedett volna az asztal.
Vagyis míg kövércsütörtök a búcsú nagy lakomája volt, addig a torkos csütörtök afféle utolsó visszanézés. Egy rövid engedmény a rendben, amely megmutatja, mennyire emberközeli volt a régi időszámítás: tudták, hogy a hirtelen szigor nem mindenkinek megy egyik napról a másikra.
A mai, éttermekhez kötődő „torkos csütörtök” már ennek a régi gondolatnak egy modern továbbélése. Nem vallási vagy népi rend szerint működik, hanem inkább emlékeztetőként: évente egyszer megengedjük magunknak az élvezetet, a közös étkezést, a megszokott ritmus felrúgását. A hangsúly ma már nem a böjtre való felkészülésen van, hanem azon az ősi élményen, hogy az asztal körül ülve könnyebb megállítani az időt egy kicsit.
Kövércsütörtök ma – másképp, de ugyanazzal az üzenettel
Ma már ritkán élünk böjti rend szerint, mégis egyre többen nyúlnak vissza ehhez a naphoz. Nem feltétlenül a mértéktelen evés miatt, hanem mert jólesik megállni, asztalhoz ülni, és megengedni magunknak valamit, amit máskor nem.
Egy fánk a kávé mellé. Egy ebéd, ami nem siet. Egy beszélgetés, ami tovább tart a kelleténél. Kövércsütörtök emlékeztet arra, hogy az élvezetnek is helye van az élet rendjében.
Egy gondolat a végére
Kövércsütörtök valójában nem az evésről szól, hanem a megengedésről. Arról a ritka pillanatról, amikor nem kell sietni, számolni, visszafogni magunkat. Amikor jólesik leülni, enni egy falatot, felidézni régi ízeket, és közben észrevenni, mennyi mindent cipeltünk magunkkal a tél során. Talán ennyi az üzenete ma is: mielőtt továbbmennénk, érdemes egyszer jóllakni – nem csak étellel, hanem emlékekkel és együtt töltött idővel is.
