Mindenki találkozik élete során azzal az érzéssel, hogy valamit titokban kell tartania.
Vagy a saját életével kapcsolatosan, vagy valaki más fogadott a bizalmába, vagy véletlen jutott a tudomásunkra olyan dolog, amit aztán titkolnunk kell mások előtt. Ez sokszor ólomsúlyként nehezedik a vállunkra, de miért?
A pszichológusok figyelmét is felkeltette a jelenség, ezért magyarázatot kerestek rá. A legújabb kutatás szerint nem is a lebukástól való félelem az, ami szorongással tölt el, hanem a titokkal való együttélés és az azon való rágódás.
A kimondhatatlan titkok sokszor lelkiismeret-furdalással társulnak, illetve kissé elszigetel más emberektől. Figyelni kell a kommunikációra, hogy mit árulhatunk el és mit nem, ez pedig erősen lecsapolja az energiánkat.
Ezen a szorongáson szokott könnyíteni, amikor eláruljuk egy harmadik félnek azt a bizonyos titkot vagy titkokat. Ez általában a „ne mondd el senkinek, de…” kezdetű mondattal csak átmeneti megkönnyebbülést hoz, hiszen, akinek elmondjuk sem biztos, hogy magában fogja sokáig tartani. Ennek talán egy kevésbé rizikós megoldása egy pszichológusnak való kitárulkozás, aki nem él vissza a birtokába jutott információval. Egy idegen, egy gyóntató pap is régóta megoldást nyújt a problémára, hiszen attól még mások előtt őrizni kell a titkot, de, ha bizonyos embereket beavathatunk, megkaphatjuk az érzelmi támogatást, ezért a rajtunk levő nyomás már enyhül.
Bár, ha jobban belegondolunk, az egész problémahalmaznak elejét vehetjük, ha őszintén élünk és akkor nem kell rejtegetnünk semmit…
