Pedig sokszor mintha egy vetélkedőbe csöppennénk.
Vannak betegek, akik egészen addig kitartanak amellett, hogy semmi bajuk, amíg el nem viszi őket a mentő, és vannak olyanok, akik a szomszéd gyógyszerét is gond nélkül beveszik, ha tüsszentenek egyet, majd némi diadalittassággal mesélnek a vélt vagy valós betegségeikről. Ők a várótermek törzsvendégei, akik akkor is ott időznek, ha nem kellene, mert nem is a gyógyulás reményében ülnek ott, hanem a figyelem és a törődésigény motiválják őket. Mindent megtesznek azért, hogy kivívják a többi páciens, a nővérek, az ápolók, az orvos együttérzését.
A Münchausen-szindróma, ami a nagyotmondásáról híres mesehősről, Münchausen báróról kapta a nevét, nehezen felismerhető betegség. Szemben a hipochondriával, amikor az ember minden apró kis tünet vagy nem kóros elváltozás mögött valami súlyosabb betegséget és főként félelmet érez, a Münchausen-szindrómás páciens lényegében keresi (vagy elő is idézi) a saját betegségét vagy betegségeit, amivel segítségért fordulhat. Önmagában az, hogy valaki kicsit eltúlozza a baját és sajnáltatja magát, nem lenne olyan tragikus, de sokan közülük a lelethamisítástól vagy a maguk megbetegítésétől sem riadnak vissza. Sokszor ott buknak le, hogy végtelenül hosszú a kórtörténetük, a bajaik túlzott sokfélesége, az általuk megjárt intézmények száma, esetleg a műtéti hegeik indokolatlan sokasága feltűnik egy orvosnak.
Kezelni nagyon nehéz, mert a ‘betegnek lenni’ státusz az, amiért az érintettek csinálják, így nem is igazán akarnak meggyógyulni. Talán a család, a hozzátartozók támogatása, figyelme, törődése és egy jó pszichológus, ami megoldást hozhat, súlyosabb esetben a gyógyszeres kezelés vezethet célhoz.
