Régmúlt idők romantikáját idézzük fel híres szerelmes levelekkel

A modern technika térhódításával egyre inkább kikopik a kézzel írott levelek forgalma.

Pedig megvolt a varázsuk és még ma is megvan! A szavaknak súlya van, a kézzel írás személyessé teszi, a papír megőrzi az érzelmeket. Így maradhatott fent a múlt egy szeletkéje, amit réveteg átszellemüléssel olvasunk újra. Megvan a maga bája egy ilyen vallomásnak, még ma is jól esne ilyet kapni:

Napóleon levele Josephine-nek 1797. tavaszán

“Sohasem ír nekem, nem szereti a férjét. Tudja, mekkora örömet szerez neki leveleivel, mégsem sikerül akár csak fél tucat sort papírra vetnie. Akkor hát mit csinál ön egész álló nap, Madame? (…) Az igazat megvallva, szerelmem, szorongással tölt el, hogy nem kapok híreket Öntől, írjon nekem tüstént egy négyoldalas levelet olyan szavakkal, amelyek örömmel és heves érzelmekkel töltik meg szívemet. Remélem, nemsokára karjaimban tarthatom, s akkor millió csókkal árasztom majd el, forrón, mint az egyenlítői nap.”

Katona József így írt Széppataki Rózának 1803-ban

„Holnap jókor reggel haza kell utaznom.

Én magát véghetetlen szeretettel szeretem s lelkemben hordom képét, miólta legelőször színpadon megláttam játszani.

Ezen szende képet fogom titkon keblemre zárva hordani véglehelletemig. Ha meghallgat s hajlandó hozzám: – egy darabka rózsaszín szalagot; ha meg nem hallgat – egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irányát kormányozni.

Ha rózsaszín lesz a jel: fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni. Ha fekete lesz: akkor szívem örökre gyászolni fog.

K.J.”

Tóth Árpád levele Lichtmann Annának 1925-ből

„Drága kis Szívem, nevetnem kellett naivságodon, hogy kérdezheted, kell-e itt november végén hócipő? Hát hogyne kéne? Itt már a múlt hónapban is volt hó, és ha el is olvad, és átmenetileg szép, nyárinak beillő napok is akadnak, rövidesen, pár pillanat alatt, havas locspoccsá válik az egész világ. Hát csak hozzál hócipőt is: pláne arra gondolva, hogy esténként átmegyünk Vágékhoz, amely expedíció a legszebb napok után is akárhányszor csak hócipővel eszközölhető. És ne sokat halogasd a jövetelt, hanem mostmár gyere, nagyon kellenél mélyen tisztelt férjednek. Anyagi oldala a dolognak még mindig nem tudom hogyan fog kidomborodni, alkalmasint fizetni kell majd a panziót, de aligha lesz sok, majd még pontosan kipuhatolom.

Eszterke rajzát, az ablakon kinézőst, direkt zseniálisnak tartom; nem is képzelitek, milyen nagy teljesítmény egy ötéves agyvelőtől, hogy ilyen komplikált kompozíciót ilyen magától értetődő természetességgel megold, s ilyen bámulatos részletességgel végigvisz. Az a mozzanat, hogy a lerajzolt gyerek háttal áll a szemlélő felé, és csak a haja van megrajzolva, minden orr, szem, száj stb. ráerőszakolása nélkül, a megfigyelés teteje egy ilyen kis taknyostól. Mindezt lelkesen elmagyaráztam Vágéknak is, akik persze befelé röhögtek, és apai elfogultságot láttak áradozásomban, de azért mégiscsak nekem volt igazam, ez a kis rajz zseniális. Na!

Nagyon megtisztelsz, hogy a technika vívmányaival is élni szeretnél. csakhogy szóba állhass velem. A dolog úgy áll, hogy ide igenis lehet Pestről telefonon beszélni, csak mindkét félre nagyon komplikált, mert órák hosszat kell várni a kapcsolásra.

Pontosan meghatározott napok és időben kellene eszközölni. […] Különben is bőgésekkel jár női részről az ilyesmi, nem éri meg a pénzt. Hát csak elégedj meg a gyalogos levélváltással, elég szép találmány az is, a technika egyéb vívmányai közül pedig igyekezz minél előbb a gyorsvonatot igénybe venni, amely effektíve meg tudja szüntetni a Pádi-Annus távolságot, ez itt a legsürgősebb és leghelyesebb megoldás.

[…] Még egyszer kérlek, ne halaszd sokáig az indulást, én már azt hittem, hogy ennek a hétnek a végére várhatlak. Nem kell túlságosan kiöltözködnöd, nincs még itt szezon, csak esténként bújnak rendesebb ruhákba a hölgyek a vacsorához.

Mindnyájatokat sokszor csókollak, legyetek jók és szeressétek azt, aki titeket olyan nagyon szeret,

hű Apsitokat”

Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évának 1975. július

“Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík. Egyedül vagyok. Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett. (…) Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk. (…) Úgy hiszem, szárny.verdesve, topogva, ágaskodva,szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.
Ha van még idő.”

Nem csak a levelek között akadtak szép szavak, az újsághirdetésben való ismerkedésnek is megadták a módját. A szerző ismeretlen.