Hosszú verseny.

Shizo Kanakuri nem volt lassú futó. 1912-ben egy honfitársával együtt ő képviselte maratonfutásban a hazáját, Japánt a stockholmi olimpián. A verseny azonban messze nem úgy alakult, ahogy tervezte.

Abban az időben Japánban a sportot nem értékelték túl nagyra, a kormány még az atléták utazási költségeit sem fizette. Kanakuri főiskolai társai ezért adománygyűjtésbe kezdtek a sportoló számára.

A pénz összejött, a kiutazás 18 napot vett igénybe először hajóval, majd a transzszibériai vonattal. Az állomásokon a sportoló leugrott és gyors gyakorlatokat végzett – így próbálta formába hozni magát. Amikor végre megérkezett Svédországba, kiderült, hogy a helyi ételeket nem bírja a gyomra. Ráadásul az edzője tuberkulózissal ágynak dőlt, így igazából rendes felkészülés nélkül kellett rajthoz állnia. A verseny napjára elképesztő hőség lett. A 68 indulóból csak 34-en értek célba, egy portugál futó pedig kórházba került, ahol másnapra meg is halt.

Kanakurinak csak egy vékony cipője volt, ami alkalmatlannak bizonyult a kavicsos talajra. A verseny felénél annyira szenvedett a forróságtól, hogy megállt egy háznál vizet kérni. A család málnalével, gyümölcsökkel és fahéjas tekercsekkel kínálta, sőt még egy kanapét is felajánlottak a pihenésre. Kanakuri ledőlt és annyira kimerült volt, hogy elaludt.

Csak másnap reggel ébredt fel. Rettenetesen csalódott volt és nagyon szégyellte magát. A naplójába azt írta: „A vereségem utáni reggel van. A szívem megtelt sajnálattal, az életem hátralévő részére fájni fog. A legfontosabb napom volt. De a kudarc sikerre nevel és az eső után jó idő jön, így kijavítom a szégyenemet. Ha az emberek nevetni akarnak, nevessenek. A japán emberekre jellemző fizikai erő hiányát és elégtelen képességeket mutattam, nem bírom el ezt a terhet, de meghalni könnyű, élni pedig nehéz. Hogy letöröljem ezt a szégyent, minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy felfrissítsem a maratoni tudásomat és emeljem az országunk presztízsét.”

Kanakuri nem jelzett a versenybíráknak és visszatért Japánba. A svédek pedig azzal vicceltek, hogy a japán még mindig az országban futkározik, a célvonalat keresve.

Kanaruki pedig keményen dolgozott. Fiatalokkal osztotta meg a tapasztalatait, arra ösztönözve őket, hogy kezdjenek hosszútávú futásba. Emellett női sportolók toborzásával és edzésével foglalkozott. Vak gyerekeket tanított futni. Feltalálta az Ekiden nevű többlépcsős hosszútávú váltót, ami Japánban máig népszerű. Továbbra is Japánt képviselte az olimpiákon, 1920-ban Antwerpenben állt rajthoz és a 16. helyet szerezte meg. 1924-ben is indult, de nem ért célba.

Az 1912-es olimpia 50. évfordulója körül újra előkerült az ’eltűnésének’ története, a férfi pedig egyre ismertebbé és népszerűbbé vált.

1967-ben a svédek meghívták az akkor már 76 éves Kanakurit Stockholmba, hogy fejezze be azt a versenyt, amit 54 évvel azelőtt kezdett meg. Egy ünnepség keretében, kiemelt sajtófigyelem közepette a japán szenior átszakította a célvonalat 54 évvel, 8 hónappal, 6 nappal, 5 órával, 32 perccel és 20.3 másodperccel azután, hogy elrajtolt.

A stadion hangosbemondója azt harsogta, hogy ezzel lezárult az 1912-es olimpiai játékok összes eseménye. Kanakuri pedig vette a lapot, amikor azt válaszolta: „Hosszú út volt. Útközben megházasodtam, 6 gyerekem és 10 unokám született.”

A kiváló japán sportolónak hosszú élet adatott 1983-ban, 92 évesen hunyt el.

A kiemelt kép illusztráció.