Egyirányú utazás.
1848-ban Londonban borzalmas idők jártak: a városon a kolerajárvány söpört végig, megölve közel 15 ezer lakost. A holttestek a temetésre várva halmokban álltak a templomok mellett. Volt azonban egy nagy probléma: egyszerűen nem volt több terület, ahova el lehetett volna földelni az elhunytakat.
London addigra hatalmasra terjeszkedett. 1801-ben még nem érte el az 1 millió főt a lakosok száma, de 1851-ben már 2,5 millióan éltek itt. Az új halottaknak rendszeresen úgy készítettek helyet, hogy egy régebben elhunytat hantoltak ki. A holttestek egymásra halmozva várakoztak, szennyezték a talajt és a vízkészletet, ami miatt taroltak a járványok: a kolera, a kanyaró, a tífusz, a himlő.
Végül a városvezetés úgy döntött, hogy nem engedélyeznek több temetést Londonban, több új temetőt nyitottak a külterületeken. Az egyik ilyen sírkert volt Brookwood, 37 km-re Londontól, amely az Egyesült Királyság legnagyobb temetője lett, a feltöltését 350 évre tervezték. A gyászoló hozzátartozók szállítására pedig egy vasutat építettek a temetőhöz, ez lett a London Necropolis Railway, vagyis a Londoni Temetőjárat.
1854 novemberétől minden egyes nap egy vonat indult a koporsóval és a családtagokkal. A 40 perces út során nem volt megálló. A menetrend alkalmazkodott az igényekhez, a hozzátartozókat is vitte a vonat, volt idő a temetésre, a torra, majd a visszafelé induló járatot elérve du. fél 4-re ismét Londonban voltak.
Ahogy egy szokványos vonaton, úgy itt is voltak különböző osztályok. Az elsőosztályú jegy feljogosította a családot arra, hogy megválasszák, hova temetnék a halottat. Még egy tartós emlékművet is készíttethettek a sír fölé. A másodosztályú jegy már korlátozottabb lehetőségeket ígért, a harmadosztályú pedig a nyomorban élő temetését jelentette. A fülkéket is úgy tagolták, például vallás szerint, hogy megakadályozzák a különböző társadalmi helyzetű rétegek keveredését a szerelvényen.
A vasút a virágkorában 1894 és 1903 között évente mintegy 2300 holttestet szállított, jóval kevesebbet annál az 50 ezernél, amit a tervezéskor reméltek. 1902-ben az utasok hiánya miatt a napi járat megszűnt és a továbbiakban igény szerint indult, gyakran hetente csupán kétszer.
1941. áprilisában bombatámadás érte a Necropolis pályaudvart, ami használhatatlanná tette a vágányok nagy részét, a háború után pedig nem állították már helyre a vonalat.
Napjainkra már csak kevés dolog emlékeztet a morbid hullajáratra. A temetőben lévő két megállóépületet lerombolták, majd a maradványok megsemmisültek egy tűzvészben, a síneket felszedték. A 121 Westminster Bridge Road szám alatt lévő magánállomás nagyrészt érintetlen maradt.
