Ősi rituálé.
Biztosan sokan lesznek, akik megdöbbennek az ötleten, hogy feszültséget vagy a gyászt egy bódéban táncolva éljék meg. Pedig a rendhagyó táncdoboz azzal a céllal készült, hogy segítsen az embereknek feldolgozni a veszteséget, megbirkózni a félelemmel, dühvel, amit a járvány, a klímaválság, a háború, vagy a gazdasági recesszió vált ki.
Annie Nicholson művész olyan helyet szeretett volna létrehozni, ahol bárki kitombolhatja magából a gyászt és megszabadulhat a szorongásától.
A kioszk egy felújított K67 kioszk, a modernista dizájn gyöngyszeme, amely az ad hoc poszt-szovjet bódék egyfajta öröksége, a hajdanvolt újságárus standok, fülkék méltó utóda. A tervezőnő saját életének tragédiái adták a kiindulópontot: ő ugyanis néhány éven belül elvesztette az anyját, a nővérét, annak társát egy helikopterbalesetben, majd az apját pár évvel később daganatban.
A gyász vagy a szorongás időszakában nem könnyű örömforrást találni. A táncparkett azonban rendkívül erőteljes módon képes az embereket összehozni és lehetővé teszi, hogy komplex érzéseket fejezzünk ki fizikai módon.
Az elmúlt 2-3 évben, elsősorban a járvány hatására sok minden megváltozott: az embereknek elemi igényük lett a kapcsolódásra az együttlétre. Óriási a törekvés, hogy a gyászunkat fizikailag is kifejezve éljük meg.
A tervező hangsúlyozza, hogy a tánc és a mozgás számtalan nép temetkezési, sirató rituáléjának része, ezt elsősorban a bennszülötteknél figyelhetjük meg, például a maori, joruba vagy jamaikai kultúrában. A nyugati civilizációban azonban nem gyakori ez a fajta kifejezési, feldolgozási mód.
Az improvizatív tánc során egyszerűen csak megmutatjuk az érzéseinket – ez pedig javítja a szétágazó gondolkodást és azon képességet, hogy problémákat oldjunk meg. Mégsem tartjuk a hétköznapi táncot értékesnek, pedig a táncparkett a szolidaritás, feldolgozás, gyógyulás színtere lehet.
Kiemelt kép: Joe Clark
