A tanulás egy élethosszon át tartó folyamat, akkor is, ha sokan felnőttként úgy érzik, már mindent tudnak.

Egy kisgyermek hatalmas tudásvággyal jön a világra. Szivacsként szívja magába az információkat a külvilágból. Mindent fel akar fedezni, mindent meg akar ismerni. Aztán, ahogy cseperedik, óvodába kerül, majd iskolába, és az óriási lelkesedés el kezd fogyni. A magoltatásra épülő oktatási rendszer szépen lassan kiöli a kreativitást. Gyerekek hada próbálja bebiflázni, mire gondolt a költő, a tankönyv vagy a tanárnő, tanár szerint és visszaadni azt a lehető legpontosabban. Ha nem fogy el teljesen a lelkesedés, továbbtanul, szakmát vagy diplomát szerez, aztán örömmel hajítja sarokba a könyveket, hogy elég is volt ebből. De a tanulásnak igazából nincs vége, mert jönnek a leckék folyamatosan az élettől. Magánélet, munkahely és mi egyéb. Amikhez ráadásul nincs pontos leírás, a tapasztalat tesz bölcsebbé. De idővel talán újra előkerül a tanulás vágya.

Új szakmát, nyelveket, egyéb készségeket fejleszteni, könyveket olvasni. Ehhez kell újra felszínre engedni azt a bennünk lakó kisgyermeket, aki nyitott volt még minden új tudásra. Manapság bármilyen információ egy kattintásra van és lépést kell tartani a változással. Sokan elzárkóznak ez elől, mondván „már öreg vagyok ehhez!”, de ez nem igaz! Sokszor csak hozzáállás kérdése.

Példának itt egy rövid történet a közelmúltból:

Találkoztam egy fiatalos, 50-es évei végén járó úriemberrel, aki makacsul próbált ellenállni a technika fejlődésének. Görcsösen ragaszkodott nyomógombos mobiltelefonjához, mert azt ismeri, azt tudja kezelni és nem volt hajlandó változtatni. De semmi sem tart örökké, az a bizonyos nyomógombos telefon is végleg elromlott. A család egy érintőképernyős mobillal lepte meg, aminek elsőre nem tudott örülni. Az úriember, nevezzük őt Károlynak, végigment a gyász 5 szakaszán a megszokott régi készülék miatt.

Tagadás: ” Nem hiszem el, hogy elromlott ez a sz@r!”
Harag: „Az ég megveri, hogy tönkre kellett mennie!”
Alkudozás: „Csak meg lehet javítani valahogy!”
Depresszió: „Kész, vége van. Elromlott.”
Elfogadás: „Kell egy másik mobil.”

Az első alkalom az új telefonnal elég feszült volt, addig a pontig, amíg az unokája mellé nem ült és azt nem mondta „megmutatom papa, hogy működik!”

És furcsa mód a pici lány csilingelő hangja törte meg az ellenállást és vezette be a papát egy új, számára ismeretlen világba. Nem sokkal később már profi módon kezelte az érintőképernyőt, indított hívásokat és küldött képüzeneteket.

Könnyedén el tudta sajátítani az új ismereteket, amint nyitottá vált rá!

Szóval sosem késő valami újat tanulni!