Valakit ápolni a nap 24 órájában, az év minden napján, embert próbáló feladat.

Hihetetlenül nehéz helyzet, ami több, mint egy nyolc órás munka, hiszen egy véget nem érő műszak. Senki sem szeret belegondolni, hogy esetleg eljön majd a pillanat, amikor nem tudja magát ellátni, vagy másról kell gondoskodnia 0-24 órában. De az élet nem válogat, bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Egy kisbabáról gondoskodni sem könnyű éjjel-nappal, de egy gyermek felnő, egyre önállóbbá válik idővel és csökkenek a szülői terhek, míg egy fizikailag és/vagy szellemileg korlátozott, vagy demens, esetleg kómában fekvő (sok esetben felnőtt) ember esetében csak egyre nehezebbé válik a gondozás.

Ahhoz, hogy ezt valaki magára vállalja, sok szeretet, kitartás és önfeláldozás szükséges. Anyagilag, fizikailag és lelkileg is megterhelő, mégis sokan választják ezt a megoldást egy kiszolgáltatott hozzátartozójukért, de nem azért, mert ez annyira jó, hanem, mert talán ez a legkisebb rossz. Aki nem volt még ilyen helyzetben, talán el sem tudja képzelni, milyen így élni. Ráadásul ahelyett, hogy a társadalom megbecsülné ezeket a segítőkész embereket, sokszor még pellengérre is állítja őket: „miért nem megy el dolgozni?”, „miért nem adja a családtagját intézetbe/elfekvőbe?”.

Dolgozni nem azért nem mennek el a legtöbben, mert nem akarnak, vagy mert jól élnek az ápolási díjból (ez gyakorlatilag lehetetlen, mivel az alapösszegű ápolási díj havi bruttó 32.600, de legfeljebb havi bruttó 58.680 forint, amit ezért kaphatnak – forrás: kormányhivatal.hu), hanem, mert nem tudnak. Ha valakit nem lehet magára hagyni, akkor az őt ápoló személy helyettesítését is meg kell fizetni és valószínűleg akkor is csak a részmunkaidő vagy az alkalmi munka jöhetne szóba, így semmivel sem kerül jobb helyzetbe a család. Ugyan lehet igényelni ingyenes, Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (korábbi OEP)  által finanszírozott ápolást, de ez egy évben otthoni ápolásra 14 alkalmat, otthoni hospice ellátásra 50 alkalmat, szakirányú rehabilitációs tevékenységre 28 alkalmat jelent. Hangsúlyozzuk, hogy egy évre, és abban az esetben, ha egyáltalán van elég ápoló. A magánápolót meg kevesen engedhetik meg maguknak, valljuk be.

Az intézeteknél sem jobb a helyzet. Ha mondjuk egy traumatológia nem tud rendeltetésszerűen működni, mert óriási emberi és anyagi forráshiánnyal küzd, akkor egy elfekvőben más lenne a helyzet? Nemigen. Senki sem adná szívesen a szerettét olyan helyre, ahol nem nyújtanak emberhez méltó körülményeket és nem gondoskodnak róla megfelelően. Marad a magánszektor, ahol megint csak a pénz lehet az akadály, nem beszélve a helyhiányról és a végtelen várólistákról.

Mi marad azoknak, akiknek korlátozottak az anyagi lehetőségeik, de van bennük emberség? Otthon maradnak és ápolnak. Minden reggel felkelnek és teszik a dolgukat, amit helyesnek gondolnak. Sok lemondással, sok küzdelemmel, sokszor erőn felül, sokszor a könnyeiket nyelve, de ott vannak, kitartanak, gondoskodnak, akkor is, ha nehéz.

Több megbecsülést érdemelnének…