A masszív kommunista időkben más volt a gyerekkor, mint napjainkban.
Hogy jobb vagy rosszabb, azt nem lehet mérlegre tenni, de mindenképpen más. Igazi örömnek számított, amikor valaki értesítőt kapott, hogy “kimagasló úttörőmunkája eredményeként”a Csillebérci Vezetőképző és Úttörőtáborban üdülhet. Így nyaraltak együtt a pajtások, akár kevésbé tehetős szülők gyerekeiként is.
Persze mindenki örült a nagyvárosi környezetből kiszakadva, távol a főváros zajától, kellemes, csendes erdei környezetben töltött időnek. A tábor azonban nem csak móka és kacagás volt, mert egy úttörőnek komoly napirendje és kötelezettségei is voltak, amit az Együtt-Egymásért! című füzetben kapott meg belépéskor.
A reggel korán, hangos harsonaszóval indult és kezdődött is a reggeli torna. „Jó reggelt, pajtások!”
Rengeteg játék, kirándulás, fürdőzés, szakkör is volt, de a feladatokból sem volt hiány: az úttörő jelentkezhetett kapu- vagy mozgóőrnek, hírvivőnek, telefonügyeletesnek, de a díszőrségbe is bekerülhetett. Így nézett ki a csillebérci úttörőposta:
Sok barátság született akkoriban; az együtt dalolás, a tábortűz és a szalonnasütés is oszlopos része volt a tábornak.
Sokan könnyes szemmel gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még ha orosz indulók is voltak a nóták között, de valóban tudtunk gyerekek lenni.
“Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki se fogy a nóta!”, ugye?
