Nekem is jár a pihenés.

Tegnap a lányom szólt, hogy ugorjak át egy kávéra délután. A férjemet mindig aggódva hagyom otthon, mivel magas a vérnyomása, és mostanában sokszor szédül. De persze boldog voltam, hogy egy kicsit kimozdulok, és beszélgetünk. Nem így lett. Amikor megérkeztem, a lányom már edzőruhában volt, és amint betettem az ajtón a lábam, indult is. „Köszi, Anya, 2 óra múlva itt vagyok” – mondta és elviharzott. Az elmúlt 2 hétben ez már a negyedik ilyen alkalom.

Félreértés ne essék: rajongok az unokáimért. Amikor a fiamnál születtek az ikrek, még sokkal aktívabb és fiatalabb voltam, rengeteget tudtam segíteni. Vittem őket néptáncra, később minden kedden és csütörtökön nálam írták a leckét, vigyáztam rájuk szombat este, velünk töltöttek 2 hetet nyáron, segítettem, ahol tudtam. A lányom azonban későn vállalt gyereket – én pedig már 70 felett vagyok, Papa inkább a 75-höz közelít.

Értem én, hogy a lányom is úgy gondolja, hogy a gyerekeknek egy teljes értékű nagyi jár, és magam is ezt szeretném.

Örömmel vállalom, hogy szombaton napközben nálam vannak, és szívesen elhozom őket az oviból hetente egyszer-kétszer. Lekvárokat, sütiket készítek és ha megbetegszenek, akkor is szeretettel látom őket. Azonban nem tudom azt vállalni, hogy a megérdemelt pihenőnapjaimon is az első szóra ugorjak, és bármivel is töltöm az időmet, azt félbehagyva szaladjak.

Már nem vagyok fiatal, egyre jobban érzem a kort, pedig nem betegeskedem és sokat is mozgok.

De azért be kell vallanom, hogy több pihenőre van szükségem, mint korábban. Megterhelő már ugyanannyit talpalni, sürögni-forogni, mint régen. Nem tudok minden nap „szolgálatban” lenni, muszáj néha feltöltődnöm, olvasnom, rejtvényt fejtenem.

Nem beszélve arról, hogy a Papa is egyre többet igényel, több feladatot ad nekem. Bár ő konok és nehezen fogadja el, hogy pihennie kell, muszáj határozottabban jeleznem felé, hogy lassítson. És akkor még nem beszéltem arról, hogy szerencsére van 2 nagyon jó barátnőm, akikkel szeretek néha találkozni. Most is az egyikőjükkel terveztünk egy sütizést, amikor újra kellett gondolnom a délutánomat.

Úgyhogy most nagy dilemmában vagyok.

Nem szeretném a lányomat megbántani, de az eddigi finom célzásokat nem vette, és egyre jobban érzem, hogy jeleznem kell felé, hogy nem bírok ennyit vállalni. Szeretném, ha még sokáig a család venne körül, de ehhez magammal is ideje többet törődnöm.