Ma már egyetlen gombnyomással megtudhatjuk, hogyan kell rózsasziromlekvárt főzni vagy besamel mártást készíteni. De mi történt akkoriban, amikor még a „keress rá” azt jelentette, hogy kinyitjuk a receptes füzetet vagy megkérdezzük a nagymamát?
Egy jegyzettömbre firkált csoda
A legtöbb családban volt egy kopott spirálfüzet vagy egy megsárgult cédulahegy, amibe a nagyi, a szomszéd néni és a keresztanyu receptjei keveredtek. A hozzávalók gyakran mérhetetlen módon szerepeltek: „egy csésze liszt” – hogy az mekkora csésze, az örök rejtély. A „csipetnyi” viszont mindig pontos volt: annyi, amennyit a nagyi ujja elbírt.
Szájról szájra terjedő finomságok
A recepteket nemcsak leírták, hanem mesélték is. Egy-egy bejgli titka nem a hozzávalókban, hanem a kézmozdulatban rejlett: „Ezt nem lehet leírni, majd megmutatom!” – hangzott el gyakran. A főzés inkább tanulás volt, nem olvasás: figyeltünk, kevertünk és eltanultuk a mozdulatokat, mint valami titkos családi tudományt.
Hibázni és tanulni
A gyakorlás volt a mesterség kulcsa. A répás keksz elsőre kiszáradt, a habcsók megolvadt, a mákos guba pedig egyszerre lett túl édes és szottyos. Aztán szépen-lassan kialakult a „mi változatunk” – ahogy a családban mindig is csináltuk. Egy recept sosem volt kőbe vésve, hanem alakult az alapanyagok, a hangulat és a vendégek szerint.
Nem kellett két perc alatt tökéletesnek lenni
Az internet előtti főzésben nem voltak szétfilterezett fényképek és versenyre kelt szuperanyuk. Volt viszont idő, lélek és sok nevetés. A „nem emelkedett meg a piskóta” nem tragédia, hanem családi legenda lett. Ma már digitálisan főzünk, de a szívünk még mindig tudja, hogy az igazi recept nem online van, hanem bennünk.
Készülhet akárhogy a rántott leves vagy a Rákóczi túrós, a legfontosabb hozzávaló mindig ugyanaz marad: a szeretet.
