Mindenkinek célja megtalálni a boldogságát és azt, akivel leélheti az életét, de ez nem mindig sikerül.

A válási statisztikák az egekben, amin sokan megbotránkoznak, de régen még rosszabb volt a helyzet.

Azon kevesek, akik egyetértésben és boldogságban élték a közös életüket, azokat nem érintette a szabadulás vágya, de akiknek nem jött ez össze?

Az egyik verzió az volt, hogy együtt maradnak úgy is, hogy nem élvezik egymás társaságát, ami valljuk be, nem túl vidám, de volt ennél rosszabb is. Például az angol férfiak az 1900-as évekig eladhatták a feleségüket a piacon. Ha megbomlott a családi béke, hűtlenség történt vagy más ok miatt meg akartak szabadulni a köteléktől, egyszerűen a férj kiárulta a kedvesét. Az árverések a vásárokon vagy a kocsmákban zajlottak, ahol vázolták a hölgyek jó és rossz tulajdonságait és indulhatott a licit. A legnagyobb összeget felajánló viszont akkor kaphatta meg a nőt, ha az maga is belegyezett. Ha számára nem volt megfelelő a legnagyobb összeget ajánló személye, akkor választhatta a kisebb összeget ajánló, de szimpatikusabb fiatalembert is.  Így lett a nőből tulajdonképpen árucikk.

Nem kell azonban olyan messzire menni sem időben, sem térben, hogy találjunk még durvább problémamegoldást. A ‘Tiszazugi méregkeverők’ lényegében eltették láb alól (vagy mást bíztak meg vele) a nem kívánt férjeket az 1910-es, 1920-as években. Az elrendezett házasságok, a hozomány reménye, alkoholizmus vagy háborúban megsérült férjek voltak az okai, hogy a nők így szabadultak meg a kötöttségektől. A válás akkoriban sem volt elfogadott, így megszaporodtak a rejtélyes halálesetek a kis faluban. Légypapírból kiáztatott arzénnal vetettek véget a terhessé vált férjek életének, vagy aki nem akarta bepiszkolni a kezét, felbérelte Pipás Pistát. Pipás Pista igazából egy nő volt, aki nadrágban járt, mindig pipázott és vadul káromkodott, de némi fizetségért cserébe gatyamadzaggal fojtotta meg azt, aki miatt felbérelték. Ő volt az akkori kor bérgyilkosa.

Ezek fényében az, hogy ma szépen, vagy kevésbé szépen elválhatunk, hogy külön-külön megtalálhassuk a boldogságunkat, nem is olyan rossz dolog, ugye?