Rosszfajta segítség.
Az írországi Castletown birtok területén, Maynooth városa mellett egy hatalmas, kőből készült valamit látunk, egymásba kapcsolódó ívekkel, kőananászokkal, sasokkal és a tetején obeliszkkel. Mintha a házhoz tartozó bejáratot jelezné, a valóságban teljesen értelmetlenül. Igazából ez az ostobaság emlékműve.
Az építésére Katherine Conolly adott megbízást, William Conolly özvegye, akinek elhunyt férje halálakor Írország leggazdagabb embere volt. A 42 méter magas emlékmű 1740-ben, az ír éhínség csúcsán készült. Katherine etetni akarta az éhező gazdákat, de ahelyett, hogy ingyenes ételt osztott volna, értelmetlen munkára fogta őket, hogy „méltósággal” tudjanak pénzt keresni.
Egy évszázaddal később, amikor Írországban a burgonyavész tarolt, a kormány több százezer írt alkalmazott hasonló, teljesen céltalan és értelmetlen munkákra. Olyan utat építettek, amelyek sehonnan sehova nem vezettek, különféle haszontalan falakat emeltek, a mocsár közepén stéget állítottak fel vagy lenyűgöző építészeti kompozíciókat készítettek a gazdagok földjén. Ezeket az építményeket az éhínség ostoba emlékműveinek nevezték.
Napjainkban nehezen értjük meg, hogy miért szórták a pénzt ilyen butaságokra, ahelyett hogy a szegényeknek, éhezőknek adták volna. Akkoriban azonban a gazdagok társadalma meglehetősen lenézte a szegényekét és komoly vitákat folytatott arról, hogy kinek a feladata lenne az ezzel kapcsolatos költséget viselni. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy a jótékonykodás helyett munkát kell adni, mert a jellemfejlődést csak ez szolgálja. Noha alapvetően ez jó gondolat, a valóságban ez inkább büntetés volt, egy rossz rendszert alakított ki a legyengült emberek számára.
Az 1845-ös nagy éhínség előtt Írországban több mint 8 millióan éltek, a lakosok kétharmada a mezőgazdaságtól függött. Kis parcellákon gazdálkodtak és eladták a termést, hogy a bérleti díjat fizetni tudják, ezután pedig alig maradt valamijük, amiből a családnak enni adni tudtak.
A burgonya lett a fő élelemforrás. A növénynek nem volt szüksége gazdag talajra, és már kis területen elegendő mennyiséget lehetett termelni. Azonban a fitoftóra vész teljesen kipuszította az állományokat, milliók haltak éhen és rengetegen mentek ki az Egyesült Államokba, az út során szintén tömegek vesztek oda.
A miniszterelnök Lord John Russell, Sir Charles Edward Trevelyan-t a Pénzügyminiszter helyettes államtitkárát bízta meg az éhezés áldozatainak állami segélyezésével. Trevelyan híve volt annak, hogy az éhínség ’a Gondviselés keze’ a túlzott népesség csökkentésére és nem szabad túlságosan enyhíteni. Abban hitt, hogy Írországnak magát kell meggyógyítania, segélyek nélkül. Azon a véleményen volt, hogy nem a kormány feladata a termőterület növelése vagy az élelmiszerellátás megoldása, hanem a földesuraké. Ehelyett inkább a közmunka új könnyített verzióját támogatta.
A következő években több mint félmillió éhező férfit, nőt és gyermeket vontak be az értelmetlen építkezésekbe. Hatalmas köveket, sziklákat cipeltettek a legyengült emberekkel. Rengetegen ott lelték a halálukat alultápláltság, betegség miatt. 1847-ben, a program csúcsán 700 ezren dolgoztak, miközben éheztek.
A természeti katasztrófát súlyosbította a kormány rossz politikája. Nem véletlenül nevezik ezt az időszakot az ír holokausztnak.
