A spanyolnátha 1918-ban ütötte fel a fejét.
Azokban az időkben még híre sem volt internetnek, közösségi médiának vagy videóchatnek, viszont a hazai irodalom a fénykorát élte. A járvány megjelenése nagy írók és költők sorsáról döntött, barátságokat, szerelmeket erősített meg, miközben tömegesen szedte az áldozatokat. A világháború utáni gazdasági problémák mellé érkezett meg a betegség, ami aztán több tízmillió embert ölt meg világszerte. Volt, akiknek sikerült átvészelnie, volt, akik belehaltak azok közül is, akiknek munkássága máig fennmaradt. Most az irodalom meghatározó alakjain keresztül nyerhetünk betekintést abba, mit éltek át a korábbi hatalmas járvány idején.
Kaffka Margit így írt levelet fiának, Lacikának, aki a dévai internátusban volt, amíg azt be nem zárták:
„Kedves gyermekem!
Ha az internátust nem zárták be feltétlenül, szóval, ha nem kell okvetlenül eljönni minden fiúnak, akkor maradj ott, amíg szabad s lehet, mert a járvány szempontjából ma Budapest a legrosszabb hely az országban. Az utcánk is tele betegekkel, sokkal többen halnak Pesten, mint másutt. Azonkívül tudod, mily nedves és jéghideg ez a díszes lakás és hogy szénjegyet, meg szenet nem kapván, alig merek fűteni.
Mindnyájan az isten kezében vagyunk ma akár itt, akár ott s azt hiszem, hogy ha magában az intézetben is több eset fordulna elő s nem lehetne elkülöníteni, akkor úgyis hazaküldenek mindenkit. Én most reggeltől estig dolgozom itt, mert teljesen kifogyott a pénzem a nyári költségeknél s édesapád csak megigérte, de még mindig nem küldte el a rád fordított költségek felét s így teljesen minden rám, magamra szakad, úgy látszik.
Ha okvetlenül utaznod kell, akkor itt küldöm a vasúti féljegyet, utazz más fiúkkal, igen kis pakkal, csupán egy ruhával s egy váltás fehérneművel a rajtadvalókon kívül. Okvetlenül úgy jöjj, hogy nappal s ne éjjel érkezzél s engem okvetlen értesíts, hogy a vasútnál várjalak.
Isten veled, drága fiam, ebben a csúnya halálos világban, mikor már a közelgő békének a járvány miatt nem lehet örülni.
Budapest, 1918 október 15.
Édesanyád”
A járvány novemberre elérte őket, Kaffka Margit december 1-jén halt bele a betegségbe, míg fia, az akkor 12 éves Fröhlich László egy nappal később vesztette életét.
Karinthy kiadatlan naplójában a következőt írta a spanyolnáthában elvesztett felesége utáni fájdalmában:
„A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt; ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.”
Ady Endrét sem kerülte el a baj, szifiliszes betegként különösen veszélyeztetettnek számított. Amikor náluk is megjelent a kór, Csinszka és Vonyica, a román szolgálólány is szerencsésen átvészelték a betegséget, de Ady magas lázzal szanatóriumba került. Két héttel később meghalt. Halála után 4 évvel, 1923-ban adták ki az addig kiadatlan verseit tartalmazó, Az utolsó hajók című kötetet, benne halála előtt írt utolsó versével, ami a következő volt:
Üdvözlet a győzőnek
Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.
Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.
Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.
Kosztolányiéknál is rettegésben teltek a hétköznapok, amiről feljegyzések is tanúskodnak, Kosztolányiné így írt róla:
„Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.”
De minden óvatosságuk ellenére ők is elkapták:
„Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt, s a másik cselédlány is. Négy ágyban fekvő beteg van a házunkban. Ádámot [a fiukat] egy barátnőnk viszi magával. Két ápolónővér veszi át az uralmat. Két hadiápolónő. Reggeltől estig azt halljuk tőlük, hogy hány beteg pusztult már el a szörnyű betegségben s hogy milyen kevesen épültek fel belőle. Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára. Azután lassan lábadozni kezdünk. [… Ádám is] átesett a betegségen […] Az uram hónapokig nem bír aludni […] szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártyagyulladás nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”
Végül sikeresen felgyógyultak.
Forrás : wikipedia
Nyitókép: Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Ady Endre
