Parajdi sóbánya: Erdély kincse a föld gyomrában

Város a mélyben.

A parajdi sóbánya Sóvidéken, Szovátától nem messze, az erdélyi Parajd községnél található. A parajdi sótelep Európa egyik legnagyobb sótartaléka, a sótömzs maga 1,2 km × 1,4 km átmérőjű, enyhén ellipszis alakú és 2700 m mélységbe gyökerezik. Több száz évig bányászható kincset rejt magában, és ezzel Erdély gazdagságának egyik legjelentősebb tartaléka.

A parajdi sót, már a 15. századtól kezdve „székely sónak” nevezték, munkát és megélhetést biztosított századokon át a vidék népének. A sóbányászat vélhetően még a római korban kezdődött. A honfoglaló magyarok egyik vezérének, Töhötömnek a kémei már előre jelentették, hogy Erdélyben „sót ásnak”. István király sószállító hajói, már 1003 után, rendszeresen közlekedtek a Maroson.

A székelyföldi ősi vagyonközösség és jogi egyenlőség nagymértékben meghatározta a székelyek sóbányászatát és kereskedelmét. A legelső hiteles írásos utalás a parajdi só bányászatára 1405-ből való. A sóbányászat és kereskedés jogát több király is megpróbálta szabályozni és szinte mindegyik erdélyi fejedelem választási feltételei között ott szerepelt a székelyek ősi szabadságjogainak tiszteletben tartása a szabad sójog is.

Az 1848-as szabadságharc előtt felvirágzott csempészet is, a csíki székelyek nyíltan kereskedtek a darabsóval, faluról falura hordták és fele áron adták. Ezért Parajd alig tudott 25 000 mázsát eladni évente. A forradalom után a termelés megnőtt 90 000 mázsára, miután visszaszorították a sócsempészetet.

Orbán Balázs feljegyzései szerint 1861-ben az egész Székelyföld és Szászföld parajdi sót használt. Parajdon a földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében, Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével, a József-bányát. Ekkor rátértek a csúcsíves (harang alakú, a helybéliek szerint „süveg alakú”) bányaterem kiképzésére, amelyet az uralkodóról, II. Józsefről neveztek el. A kitermelt sót (alaksót), bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre, de 1765-ben még láttak felszíni fejtést is. Módszeres bányászatról 1787-től beszélhetünk, amikor Parajd sója a bécsi kincstár tulajdona lett.

A parajdi székely sófejtés a 19. században is egyedülálló volt a maga nemében, és ősidőktől fogva gyakorlatban lehetett.

A többi fejtési módozattal szemben, itt sem vaséket, sem pörölyöket nem használtak a felverésbe már előkészített padok felszakításához. Az idős sóvágók még emlékeznek rá, hogy a 20. század elején is kagylóforma „alaksót” bányásztak faékkel. A sószállítás a 19. század közepétől a József-bányában kiépült „gépely” (lovas-felvonó) segítségével történt. Nyolc ló húzta a csigát és forgatta a vaskarikát.

1864-ben a József-bánya mellett egy új bányát nyitottak, a Párhuzamos-bányát, majd néhány évtizeddel később az Erzsébet-bányát. A Dózsa György-bányát 1947-49-ben nyitották meg, majd alatta, egy 40 m-es vastagságú biztonsági plafon hátrahagyásával, még 1976-ban új szinteket terveztek. Ezeket, a jelenleg is művelés alatt álló mélységi szinteket 1978-ban nyitották meg és 1980-ban kezdték meg a kitermelésüket. Ezeken a szinteken (az országban egyedülállóan Parajdon) a sókamrák 20 m szélesek, 12 m magasak és több száz méter hosszúságban húzódnak. A mélységi részről a só kiszállítása egy „kétkasos vak-aknán” (olyan szállítóakna, amelyik nem a felszínre nyílik) történik, melynek mélysége 260 m, majd az 1250 m hosszú rézsű szállítótárón keresztül jut a kősó a sómalomba.

1991-ben kezdődött meg a Telegdy-bányarészleg nyitása, melynek kitermelése 1994-től folyamatosan történik.

A bánya ma már látogatható, sőt, egész kis falu épült ki a mélyben.

A föld alatti gyógykezelés az 1960-as években kezdődött, ekkor még a Dózsa György-bányarészleg adott otthont a légúti betegek számára. A lengyelországi wieliczkai eredményekből kiindulva, az akkori sóbányaigazgató, Telegdy Károly, és dr. Veres Árpád körorvos a krónikus légúti betegek föld alatti kezelésével próbálkoztak.

1980-tól az „50”-es szinten rendezték be a kezelési és látogatási részleget, a felszíntől számítva 120 méter mélyen.

A bejárattól, 1250 m hosszú tárón vezet az autóbusz útja a szpeleo- és klimatoterápiás kezelésre alkalmas bányatermekig, ahol állandó helyszíni orvosi felügyelet van. 1993-ban kápolna is épült a föld alatt, amelyet Nepomuki Szent Jánosról neveztek el.

A földalatti kezelőbázis rendelkezik ezen kívül hatalmas játszóterekkel, internet-klubbal, kávézóval, múzeummal, moziteremmel, számtalan ülőalkalmatossággal, szuvenír-üzlettel, modern vizesblokkal, kalandparkkal, büfével is.

A lenti levegő az egészséges embereknek segít ellazulni, széppé tenni a bőrüket, relaxálni, felüdülni. Kifejezetten ajánlott asztmásoknak, bizonyos légzőszervi betegeknek, ők órákat töltenek a sós levegőn. Az éves átlaghőmérséklet a bányakamrában 16 Celsius fok. A látogatási szintről kifelé jövet a „60-as Szinten” találjuk meg a „József-bánya” Kilátót.

Forrás: www.salinapraid.ro/sobanya