Régebben hatalmas értéke volt a tárgyaknak.
Ha nem is pénzbeli, eszmei mindenképp. Egy cipő, egy étkészlet, egy szekrény sokszor generációkon át öröklődött és az utódok is nagy becsben tartották. Egy régebbi kávéscsésze, íróasztal vagy bármilyen használati tárgy, ami túlélte az idő múlását, kincsként maradt meg az utókor számára. A ma már antikvitásnak számító dolgok olykor horribilis összegekért cserélnek gazdát, de vajon napjaink tárgyai is ilyen értéket képviselnek majd az évek múlásával?
Egy kicsit elmerengve a múlton nem nehéz rájönni, hogy tényleg más világ volt. Nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. Évszázadokkal ezelőtt az is jónak számított, ha valaki nem halt éhen egy keményebb télen, még a kanyarban sem voltak a pár száz forintos, fröccsöntött lomok, amik mára elárasztották a világot. A használati eszközök kézzel, fémből, fából, üvegből készültek az időtállóság ígéretével. Az emberek sokkal szerényebben éltek, de általában megbecsülték azt, amijük volt. Nem is igazán tudtak volna mást tenni, hiszen ha nem vigyáztak az adott csecsebecsére, akkor nem lehetett csak úgy másikat vásárolni a húszezerféle termék közül.
A használati tárgyak nem csak strapabíróak voltak, hanem maga a múlt kapcsolódott hozzájuk. Megannyi emlék kötődött egy-egy ezüstkanálhoz vagy kelengyének szánt textilhez. Ma már a világ kinyílt, netes rendeléssel szinte bármit megkaphatunk az otthonunk kényelméből, feltéve, hogy van elég pénzünk rá. Ezek a holmik is ugyanolyan értékesek számunkra?
Szeretjük a tárgyainkat, amik körülvesznek? Kötődünk az ágyunkhoz, szekrényünkhöz, vázánkhoz? Vagy csak vannak, mert kellenek? A gyerekeink, unokáink, dédunokáink fognak még emlékezni az étkészletünkre? Marad számukra valami olyan, ami hosszú időn át értékes lesz számukra azt követően is, hogy mi már eltávoztunk? Vagy csak veszünk, halmozunk, kidobunk?
