Most is, mint oly sok éve már minden egyes nap, a tolószékéből az ablakon át szemlélődött csendesen.

6 éve már, hogy az idősek otthonában lakik, ahová akkor költözött, amikor gondot jelentett számára az is, hogy egyedül felkeljen az ágyból. Nehéz, kiszolgáltatott helyzet ez, amikor az évtizedek munkájában megfáradt test már gyengülni kezd. Ahogy nézett ki az ablakon, lélekben elkalandozott az emlékeibe, ahol még fiatal volt és erős. Az utcán egy szőke kislány biciklizett, nem sokkal lemaradva mögötte az anyukája. Pont olyan vidáman tekerte azt a kerékpárt, mint ahogy az ő Katikája, amikor annyi idős volt. Milyen szemrevaló teremtés volt! A nevetésével mindenkit magával ragadott. Emlékszik, amikor egyszer találtak egy sérült galambot és addig nem mehettek haza, amíg nem segítenek neki, mert a derűs Katika akkor bizony úgy sírt, mintha a világ dőlne össze éppen. Pedig a nehéz időket is átvészelték. Amikor a papa beteg lett vagy az idősebbik fia válni készült. Mindig készített almás pitét a vasárnapi ebéd után, mert azt mindenki nagyon szerette a családban.

Így követték egymást a gondolatai, amikor lépteket hallott. Katika jött látogatóba, mint minden kedden délután. Már rég nem volt az a kacajjal teli kislány, de édesanyja iránti rajongása az évek múltával sem fakult. Hiába a nagy távolság, a gyerekek és a sok munka, minden héten megjelent az otthonban, hogy személyesen találkozzon az anyukájával. Mindig készült a látogatásra, házi finomságokat és hasznos holmikat vitt magával, hátha a mama örülni fog neki. A mama, aki maga volt az életvidámság, most csak ült ott az ablak előtt, némán, mint minden alkalommal. Felé pillantott egy rövidet, de tekintetét újra a tájra szegezte.

Nagyon fújt a szél kint, pont úgy, mint amikor egyszer az étterembe ment hajdanán a férjével. Még friss volt a szerelem, igen csinosan jelent meg a randevún. Hosszú szoknyájába kapott a szél, így azt próbálta megfékezni, de szabad keze már nem maradt az elegáns kalapját tartani, amit külön erre az alkalomra vett fel. Repítette a szél mindenfelé, amit János oly bőszen kergetett. Fess legény volt, erős és gyors, így hamar megmentette a kissé megviselt fejfedőt. Beérve az étterembe együtt nevettek ezen, még ha a pincérek furcsán néztek is rájuk.

– Mama, jól vagy? – kérdezte közben a lánya, de választ nem kapott. A mama ugyan hallotta a kérdést, de fáradt volt válaszolni. Nehéz volt már beszélnie is. Távol volt. Képzeletben olyan helyeken járt, ahol korábban boldog volt.