„Az első szabály: senkinek ne beszélj a Harcosok klubjáról.”

Aki már hallotta ezt a mondatot, az valószínűleg nem most jött le a falvédőről. Aki meg nem, annak ideje bepótolni egy filmtörténeti különlegességet, amely 1999-ben jött, látott – és először megbukott. Aztán szép csendben kultfilmmé vált. És hogy miért ajánljuk a Harcosok klubját a senior.hu olvasóinak? Mert ez a film ugyanúgy szól a beletörődés elleni lázadásról, mint a bőröndbe csomagolt élet újraértelmezéséről.

De miről szól ez az egész?

Van egy férfi (nevét nem tudjuk, de Edward Norton játssza), aki éppen annyira elveszett a modern világban, mint mi, amikor először próbáltunk okostévét beüzemelni. Unja a munkáját, álmatlanság gyötri, és több időt tölt IKEA-katalógusok bámulásával, mint társaságban. Aztán találkozik Tyler Durdennel (Brad Pitt, meztelen felsőtesttel, ami önmagában sokaknak megéri a jegyárat), aki szappant főz, szabályokat rúg fel, és közli: „A dolgok, amiket birtokolsz, végül birtokba vesznek téged.”

Innentől nincs megállás. Titkos verekedős klub, belső forradalom, Marla nevű rejtélyes nő, és egy csavar, amit még akkor sem biztos, hogy azonnal megértünk, ha kétszer nézzük meg egymás után.

Miért nézze meg, aki már túl van a vad húszas évein?

Mert ez a film nem (csak) fiatalokról szól. Hanem mindenkiről, aki valaha úgy érezte, hogy az élet valami egészen mást ígért. Hogy valahol elcsúszott a „normális felnőttlét”, és egy nap arra ébredtünk, hogy ismeretlen emberekkel beszélgetünk kávéautomaták mellett – és magunk sem tudjuk, hogy kerültünk oda.

A Harcosok klubja provokál, kérdéseket tesz fel, lebontja a megszokott gondolkodási mintákat. És közben olyan idézeteket ad, amik egy életre beégnek:

  • „Nem vagy különleges hópehely.”
  • „Csak miután mindent elveszítettél, akkor lehetsz igazán szabad.”
  • „Ez az életed, és minden perc számít.”

Egy pszichológiai dráma álruhában

A főszereplő személyisége szándékosan névtelen marad – ő „az elbeszélő”, aki a modern ember elidegenedésének szimbóluma. Nappal irodista, éjjel álmatlan bolyongó, aki önsegítő csoportokba jár csak azért, hogy érezzen valamit. A léte üres, robotikus, sőt: maga sem tudja, ébren van-e vagy álmodik. Épp ez az a törékeny határvonal, amelyen Tyler megjelenik – és vele együtt felszakad a fojtott frusztráció is.

Az elbeszélő valójában nem őrült, hanem nagyon is emberi. Tele van ki nem mondott indulattal, elfojtott vágyakkal és azzal a felismeréssel, hogy a világ nem úgy működik, ahogy azt gyerekkorában elhitte. Tyler Durden az, aki kimondja mindazt, amit ő maga nem mer. A stílus különbsége is beszédes: míg az elbeszélő halk, udvarias, visszafogott, Tyler hangos, provokatív és karizmatikus – az, akivé válni szeretne, ha nem kötődne annyira a szabályokhoz.

Kettejük dinamikája egyszerre izgalmas és nyugtalanító: vajon mi történik, ha a bennünk lakó vágyak átveszik az irányítást? És lehet-e valaha újra egyensúlyt találni, ha már egyszer széthullott az önazonosság?

Bár első látásra úgy tűnik, hogy a film a férfiasságról, a verekedésről és a rendszerellenes lázadásról szól, valójában egy mély pszichológiai utazás. A főhős kettéhasadt énje – a névtelen elbeszélő és Tyler Durden – ugyanannak a személyiségnek a két oldala. Az egyik a társadalmi elvárásoknak megfelelni akaró, szorongó alkalmazott, a másik a zabolátlan, ösztönös szabadságvágy megtestesítője.

A film egyik legerősebb rétege a férfi identitásválság bemutatása. Mit kezd a férfi a 20. század végén, ha már nincs háború, nincs világmegváltás, nincs hősiesség? Mi marad? A fogyasztás. A skandináv dizájnkanapé. A kávéautomata melletti small talk. A film ezzel a kiüresedéssel szemben kínál – némileg ironikusan – egy véres kiutat.

És hogy a név mennyire beszédes: azóta is vissza-visszaköszön máshol is, időnként egészen más kontextusban – olyan klubokban, ahol sokkal kevesebb a bunyó, de jóval több a protokoll. A harc persze itt is zajlik, csak más eszközökkel. És bár ez már egy egészen másfajta Harcosok klubja, a névválasztás talán nem volt a legszerencsésebb – hacsak nem volt szándékos. Egy biztos: a valódi forradalmat ritkán szponzorálják nyakkendős tanácsadók és óriásplakátok.

A test, mint eszköz az ébredéshez

A Harcosok klubja egyik legmegdöbbentőbb eleme, hogy a fájdalmat, a fizikai megpróbáltatásokat pozitív élményként ábrázolja. A bunyó nem cél, hanem eszköz – arra, hogy az ember újra érezze, hogy él. Hogy megszabaduljon a rutinba dermedt, érzéketlenné vált életéből. A testet mint a lélek ébresztőóráját használja.

Szóval akkor ez egy verekedős film?

Részben. De aki csak a bunyó miatt nézi, az olyan, mintha a Bibliát csak a nevek felsorolása miatt lapozgatná. A Harcosok klubja a belső harcról szól – a vágyott élet és a valódi élet közötti ütközésről. És arról is, mit kezd az ember a saját dühével, ha egyszer nem hajlandó többé lenyelni.

Kell hozzá fiatalnak lenni?

Nem. Sőt. Az ember néha csak ötven fölött látja igazán, mi volt a huszonéves énjében a düh, a kétségbeesés, az igazságkeresés. És talán csak akkor tud nevetni azon a jeleneten, amikor a főszereplő egy szertartásos konyhabalesettel próbálja elérni az önismeret magasabb szintjét.

Miért pont most?

Mert néha jó újranézni (vagy először látni) olyan filmeket, amelyek megkérdőjeleznek mindent, amit természetesnek hittünk. Mert jól esik néha kiszállni a „normális élet” gondosan megtervezett medréből – legalább két órára.

És mert bármilyen korosztályba tartozunk is, az első szabály az első szabály: senkinek ne beszéljünk a Harcosok klubjáról.

Na jó, kivéve most.