Volt idő, amikor a vendégvárás egyet jelentett a déli krémes, rigójancsi és gesztenyepüré triumvirátusával. A tálcán gőzölgött a friss házi piskóta, a diós tekercs, a baracklekváros linzer, és senki nem kérdezte meg, hogy mennyi cukor van benne. Mert a sütemény nem kalóriatartalom volt, hanem figyelmesség, szeretet, ünnep. Ma pedig? Egy dobozba zárt, csokibevonatos fehérjebomba kerül az asztalra, ami laktat, számolható és biztosan gluténmentes. Valahol átálltunk. De hogyan is történt ez?
A kalóriaszámláló nemzedék
Az elmúlt évtizedekben az étkezés lassan kilépett az öröm–béke–melegség hármas egységéből, és belépett a fehérje–zsír–szénhidrát mátrixtérbe. Aki ma uzsonnázik, gyakran nem azt kérdezi, finom-e, hanem hogy 20 gramm fehérje van-e benne. A kalória ma már nemcsak mérték, hanem erkölcsi kérdés is. Aki egy habos sütit eszik, gyakran bűntudattal teszi, míg aki fehérjeszeletet választ, az dicséretet kap, akár saját magától is.
A változás mögött valódi szándék áll
Ne legyünk igazságtalanok. Az újfajta étrendek mögött gyakran valódi egészségi problémák húzódnak meg: inzulinrezisztencia, gluténérzékenység, túlsúly, magas vérnyomás. Egyre többen keresik tudatosan, mi az, amitől jobban érzik magukat, és ez tiszteletre méltó. A fehérjeszelet, az alacsony szénhidráttartalmú keksz, a cukormentes puding nem ördögtől való – csak más világot képviselnek, mint amit a nagymama sodrófája és a házi baracklekvár illata idéz.
Hab helyett hasizom?
A habos sütik világa a nagymamáink idejében nem a bűnbeesés terepe volt, hanem a szereteté. Egy jól sikerült piskótatekercs vagy egy habos krémes dicséretet hozott, nem kalóriabűntudatot. Ma viszont a tejszínes krémek gyakran tiltólistán szerepelnek, helyettük már fehérjeporral kikevert zabszelet díszíti a desszertes tálat. A kockahas lett az új cukormáz, a zabkeksz az új vaníliasodrás. De ez nem feltétlenül rossz, csak más. Az emberek igyekeznek jobban figyelni a testükre, és ez sokaknak ad kontrollt, biztonságot, sőt, önbizalmat.
Egy szelet nosztalgia
Persze nem baj, ha törődünk az egészségünkkel, de talán nem kell már elnézést kérni, ha valaki egy isler utolsó morzsáját is lenyalja. A nosztalgia is táplálék: emlékeket hív elő, családi pillanatokat elevenít meg, visszavisz egy időbe, amikor a vasárnap délután sütiillatú volt, és a tejbegríz fahéjas, nem proteinporos. Egy piskóta nemcsak szénhidrát, hanem időutazás, és egy túrós batyu sem feltétlenül bűn, hanem egy történet, amit együtt ettünk meg.
Együtt lehet a kettő
A modern étkezés nem az ördög műve, ahogy a nagymama süteménye sem diétás rémálom. A kettő megfér egymás mellett. Lehet valaki tudatos, odafigyelő, mértéktartó, miközben néha enged egy szelet nosztalgiának is. A fehérjeszelet jöhet, de a habos süti is maradhat. Legfeljebb most már ketten kérnek egy szeletet – egy, aki még edz, és egy, aki emlékezik. És talán ugyanaz az ember az, csak más napszakban.
Az étkezés nemcsak a test táplálása, hanem a léleké is. Néha egy kis porcukorral.
