Senki sem születik jó szülőnek, de azzá vál(hat)unk.

Mindenki hozott anyagból dolgozik, a gyerekként átélt mintákat fogjuk követni szülőként is, vagy annak szöges ellentétét. Függetlenül attól, hogy kicsi gyermeket vagy kamaszt nevelünk, esetleg a gyerek(ek) már ki is repült(ek) a fészekből, mindig igyekszünk jó anyja és apja lenni az utódunknak. Ahány ház, annyi szokás, szokták mondani, de általában azok “értenek a legjobban” a gyerekneveléshez, akiknek nincs is gyerekük. Mindenki más a saját tapasztalatából tanul, vagy épp nem tanul.

A jó szülőség kérdése egy nagyon megosztó téma. Annak a generációnak a tagjai, akik még szigorúan magázták a szüleiket és vacsora nélkül lettek ágyba küldve, ha valami rosszat csináltak,  döbbenten figyelik a mostani, másik végletbe átcsapó nevelést, vagy épp annak hiányát. A szigorú, az agresszív, a túlféltő, a mártír, a nárcisztikus és az elérhetetlen szülők után megjelentek a nemnevelők is, akik mintha félnének a gyerekeiktől, sosem szólnak rájuk vagy mondanak ellent nekik, nehogy megsérüljön a lelkük. Mind a túlzott szigor és ridegség, mind a korlátok nélküli elkényeztetett módszer nyomot hagy a gyerek lelkén. Valahol a kettő között félúton lehet az ideális megoldás.

Egy jó szülő szeret, következetes, biztat, támogat, biztonságot nyújt, határokat szab, tanít és nevel!

És olykor dühös. Olykor szomorú. Az érzéseit viszont nem elfojtja, hanem kezeli! Lehet párnába ordítani vagy sétálni egyet, mielőtt hirtelen felindulásból cselekednénk. A tettlegesség nem elfogadható! Meg kell tanulnunk kezelni az érzéseinket, hogy megtaníthassuk a gyerekünknek is kezelni az övéit. Rengeteg probléma, szenvedélybetegség, depresszió és hasonlók származnak abból, ha valaki a negatív (vagy akár pozitív) érzéseivel nem tud szembenézni. Sokat segíthet ebben, ha figyelünk magunkra, ha megfigyeljük az adott szituációkra adott reakciónkat. Öntudatossá válni az egyik kulcsa a fejlődésnek, ami egy életen át tart.

Az, hogy mennyire voltunk vagy vagyunk jó szülők, igazából akkor derül ki, amikor a kicsik felnőtté válnak. Hogy milyen emberek lettek, mennyire önállóak, hogyan tudják a dolgokat kezelni, és csak remélhetjük, hogy nem kell sok órát egy pszichológus kanapéján tölteniük miattunk.